Az ISON (iszon) a bizánci zene egyik alapfogalma. Azt a hosszan kitartott hangot jelenti, amely megadja a biztos alapot a dallamnak, és „összeköti az égi és a földi dolgokat”. Innen kapta nevét a Szent Efrém Férfikar Hársfa utcai új közösségi tere és próbaterme is. Megérkezésemkor már aktív munka zajlik, a szokásos próbájuk előtt ülünk le beszélgetni a kórus teljes tagságával.
A nők épp nem értek rá
„Egy kárpátaljai út során, 2002-ben kezembe akadt egy kotta, Boksay János pap, zeneszerző Aranyszájú Szent János-liturgiája – meséli Bubnó Tamás, a kórus alapítója és vezetője –, ez a keleti szertatásoknak fontos darabja, rá is volt írva, hogy férfikar számára íródott. A kottát hazahoztam, és a Hungaroton rögtön arra kért, hogy énekeljük fel ezt a különleges, sokáig elveszettnek hitt művet. Ennek eléneklésére született meg a Szent Efrém.”
Szent Efrém (306–373) a szír ortodox egyház egyik teológusa, himnuszírója volt, akinek a feljegyzések szerint énekei, himnuszai sok embert vezettek vissza az „igaz útra”. A szakralitás és az egyházzene a Bubnó család történetében mélyen gyökerezik. Bubnó Tamás Homrogdon nőtt fel, édesapja, nagyapja is a falu görögkatolikus papja volt. Ő a Magyar Rádió kórusában kezdett énekelni, s a Tomkins együttesben folytatta. A kar a Rózsák terén működő görögkatolikus kórusból született, amely olykor spontán férfikarrá alakult – amikor a nők éppen nem értek rá. „Ha valaki akkor azt mondja, hogy férfikart fogok alapítani, kinevetem. A vegyes kart korábban sokkal jobban szerettem” – árulja el a kórus vezetője. A Boksay-kotta azonban belendítette ezt a folyamatot. A kórus 2002. augusztus 22-én már élőben is színpadra lépett az akkori Zempléni Művészeti Napokon.
Ekkor még kizárólag bizánci zenével foglalkoztak. „A Kárpát-medencei bizánci emlékekkel indultunk, ezekből azonban sajnos nem akad túl sok. Bár a Kárpát-medence egészét nézve sok bizánci hívő él, a mai Magyarország területén mindössze pár százezren, így aztán a kárpátaljai, felvidéki, délvidéki énekeket is felvettük a repertoárunkba” – magyarázza Bubnó. A bővítés jegyében elsőként „egy magyar arc” megjelenítésébe fogtak, Bartók, Liszt, Kodály férfikarra írt műveinek feldolgozásával. „Utána azok a művek következtek, amelyeket kimondottan nekünk, a mi hangjainkra, a mi műsorunkra komponáltak. Majd elkezdtünk nyitni a világzene, a népzene felé is. A jazz még éppen kimaradt, de improvizációkat csinálunk. Többen játszunk hangszeren, és az mindig nagyon érdekes, amikor egy énekegyüttes tagjai zenélni kezdenek az előadás közben.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
