Magyar Narancs: Csillagászként indultál. Esetleg műveled még valamennyire?
Lakatos György: Inkább már csak rácsodálkozásként. Ha érdekes írást találok, azt elolvasom. Nemrég tudtam meg például, hogy évente 4 millimétert távolodik a Hold. Ha ez így megy tovább, másfél millió év múlva nem lesz árapály. A Föld pedig százévente 3–4 másodpercet lassul, ezért néha kiigazítjuk az órát néhány másodperccel.
MN: A hírnév ugyan nem garancia a jó művészetre, de mondhatjuk-e azt, hogy a fagott nem hírnévre termett?
LGY: A szakmában ismerik a jó fagottosokat, mondok néhányat: Milan Turković, Klaus Thunemann, Sergio Azzolini.
MN: Én egy fagottos nevét ismerem, illetve kettőét, ifjabb és idősebb Hara Lászlóét. Te mindkettőjüknél tanultál. Mit tanultál tőlük?
LGY: Ifjabb Hara Lászlótól mindent. Fagottozás terén tőle tanultam a legtöbbet, nem technikát, hanem zenét. Laci bácsi inkább stílust tanított; ebben azért voltak közöttünk nézeteltérések, nem mindig szerette az akcentusaimat, dinamikáimat, díszítéseimet, kadenciáimat.
MN: A régizenéhez más játéktechnika kell a fagotton?
LGY: Valamennyire igen, de azért nem kell hozzá két külön ember.
MN: Egyébként mire termett a fagott? Nem olyan kicsi, mint a jellemszínész?
LGY: Van, amikor lágy, mint Nemorino románcában vagy a Tűzmadárban, van, amikor amisztikus, mint a Tavaszi áldozat elején, vannak vad szerepei, és persze ott vannak a buffonista, komikus szólamok, mint Dukas Bűvészinasában. Bár én pont azzal küzdök egész pályafutásom során, hogy kitörjek ezekből a skatulyákból, hiszen a fagott mindenre jó. Én magam is számtalan szólókoncertet játszottam már.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
