mi a kotta?

Psychopathia sexualis

  • mi a kotta
  • 2021. augusztus 4.

Zene

Klasszikus zenei programajánló a 2021/31. hétre

„A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pa­thologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a »jövő zenéje«, de semmi esetre sem a jelené. (…) Pedig éppen ebben a művében teljes, félelmetes nagyságában bontakozik ki Bartók zsenije. Milyen kár, hogy még mindig lidércfény után megy, mely az ingovány felé csalogatja! Eddig forradalmár volt, most már anarchista; eddig a neo-impresszionizmust követte, most már a zenei kubizmuson is túlmegy. (…) Mégis sajnáljuk, hogy Bartók egyre jobban beletéved abba a tüskés, csalános bozótba, mely olyan távol esik az igazi zenei szépnek rózsakertjeitől. Sajnáljuk nemcsak őt, de azokat a fiatal rajongó híveit is, kiket a szellemi világban is érvényes gravitáció törvényénél fogva magával ragad és magával visz a feneketlen űr felé…”

Ilyen zordan ítélt 1918-ban a frissen ősbemutatott Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára hallatán a Pesti Hírlap szakírója, Béldi Izor, kinek személyében sok egyéb mellett az Osztrigás Mici első magyar fordítóját tisztelhetjük. (Habár a Feydeau-bohózat híres címszereplői bemondását – „ezt a tésztát!” – nem neki, hanem Heltai Jenő kiigazításának köszönhetjük.) Akárhogy is, mi azért egyre csak követjük a zenei szép rózsakertjeitől távolodó Bartókot, s most épp Szentendre felé vesszük majd az irányt, hogy a Kékszakállút egy – úgymond –„szcenírozott, vizuál-operakoncert” keretében találjuk fel: Zakariás Zalán rendezésében, Mester Viktória és Molnár Levente főszereplésével (MűvészetMalom, augusztus 6. és 7., fél kilenc).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.