„A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pathologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a »jövő zenéje«, de semmi esetre sem a jelené. (…) Pedig éppen ebben a művében teljes, félelmetes nagyságában bontakozik ki Bartók zsenije. Milyen kár, hogy még mindig lidércfény után megy, mely az ingovány felé csalogatja! Eddig forradalmár volt, most már anarchista; eddig a neo-impresszionizmust követte, most már a zenei kubizmuson is túlmegy. (…) Mégis sajnáljuk, hogy Bartók egyre jobban beletéved abba a tüskés, csalános bozótba, mely olyan távol esik az igazi zenei szépnek rózsakertjeitől. Sajnáljuk nemcsak őt, de azokat a fiatal rajongó híveit is, kiket a szellemi világban is érvényes gravitáció törvényénél fogva magával ragad és magával visz a feneketlen űr felé…”
Ilyen zordan ítélt 1918-ban a frissen ősbemutatott Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára hallatán a Pesti Hírlap szakírója, Béldi Izor, kinek személyében sok egyéb mellett az Osztrigás Mici első magyar fordítóját tisztelhetjük. (Habár a Feydeau-bohózat híres címszereplői bemondását – „ezt a tésztát!” – nem neki, hanem Heltai Jenő kiigazításának köszönhetjük.) Akárhogy is, mi azért egyre csak követjük a zenei szép rózsakertjeitől távolodó Bartókot, s most épp Szentendre felé vesszük majd az irányt, hogy a Kékszakállút egy – úgymond –„szcenírozott, vizuál-operakoncert” keretében találjuk fel: Zakariás Zalán rendezésében, Mester Viktória és Molnár Levente főszereplésével (MűvészetMalom, augusztus 6. és 7., fél kilenc).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
