"Németország nem szállta meg Magyarországot" – interjú Schiff Andrással

  • Rácz Judit
  • 2014.04.14 10:40

Zene

"Nem a fenyegetések miatt nem megyek Magyarországra. Nem félek, de fel vagyok háborodva" - mondja a nemzetközi hírű művész, akit a politika mellett a karmesterek rejtélyes szerepéről, a Steinway zongorák egyeduralmáról, a régi mesterekről és a kortársakról is kérdeztünk e-mailben.

Magyar Narancs: Azt mondtad, legszívesebben komponálnál, csak nincs hozzá tehetséged... Azt gondolhatná az ember, teljesen kitölt az előadó-művészet; miért vágysz a zeneszerzésre?

Schiff András: A zeneszerzés sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint az előadó-művészet, bár az utóbbi sem lényegtelen. Nyilvánvaló, hogy az előadó szolgálja az alkotót, és nem fordítva - mert akkor bizony nagy baj van. Más kérdés, hogy érdemes-e közepes vagy gyenge zenét írni. Szerintem nem, mert én pontosan tudom, hogy mi a jó és a nagy zene.

false

 

Fotó: MTI

MN: A repertoárodból szinte teljesen hiányzik a kortárs zene. Ez mit jelent?

SA: A kortárs zene nem hiányzik a repertoáromból. Kurtág tanárom és mesterem, Heinz Holliger közeli barátom - az ő műveiket is szoktam játszani. Rajtuk kívül megemlíteném Elliott Cartert, Klaus Hubert, Jörg Widmannt, akiknek a műveit én mutattam be. Ezzel együtt való igaz, nem ez jellemző rám. Nem önigazolásként mondom, de ha valaki emlékezetből játssza Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn, Brahms, Smetana, Dvorák, Janácek, Bartók és mások szinte összes művét, akkor nincs se ideje, se ereje, se kedve ahhoz, hogy mai szerzőkkel foglalkozzon, akik - tisztelet a kivételnek - nincsenek ezen a szinten. Legyünk őszinték, a mai zene másról szól, más nyelven íródott. Én ezt a nyelvet nem beszélem, legalábbis nem anyanyelvi szinten. Időközben felnőtt egy generáció, amelynek ez nem okoz problémát, ők viszont Bachhal és Mozarttal küszködnek. Tehát lássuk be, senki sem tud mindent egyformán jól csinálni, önkritikusan válogatnunk kell.

MN: Vagy szólistaként, vagy karmesterként lépsz fel, bár azt mondtad, nem vagy karmester. Mi a különbség közted, amikor vezényelsz, meg az "igazi" karmesterek között?

SA: Nem csak szólistaként és karmesterként működöm: kevesen vannak, akik annyi kamarazenét játszanak-játszottak, mint én, beleértve a dalirodalmat is. A zeneszerzésen kívül szinte mindennel foglalkozom, ami a zenéhez tartozik, vagyok szólista, kamarazenész, dalkísérő, karmester, tanár, előadó, kottakiadó. A karmesterség furcsa dolog; nem tartom magam dirigensnek, hiszen vezényelni sohasem tanultam. Ezt bizonyára sokan rossz néven is veszik tőlem. Ugyanakkor pontosan tudom, mit nem szabad dirigálnom (például Stravinsky Sacre-jét vagy Mahler-szimfóniákat), ahol ez a hátrány nyilvánvalóvá válna. De vannak előnyök is, mert a zongorázás és a kamarazenei tapasztalataim révén Bachot, Mozartot, Beethovent behatóbban ismerem, mint a "tanult" karmesterek. Számomra nagy iskola a dirigálás: hogyan adjuk tovább elképzeléseinket, hogyan kommunikáljunk emberekkel.

MN: Számomra, a laikus számára szinte megnyugtató, hogy muzsikusok sem tudják feltétlenül megmondani, legalábbis biztosan nem mondják ugyanazt arra a kérdésre, hogy mi tesz valakit nagy karmesterré. Azzal, hogy "kisugárzás", nem sokra megyünk, még ha igaz is. Mondanál valami konkrétabbat?

SA: Ez nagyon érdekes, nem tudok rá válaszolni. Biztosan nem a koreográfia és nem is az "ütéstechnika". Már maga a szó is borzalmas - zenét nem szabad ütni. A zenekari muzsikusoknak nincs szükségük taktírozásra, azt ők jobban tudják. Viszont a legjobb zenekar sem tud egy nagy szimfóniát magától megszólaltatni. A hangokat igen, még talán együtt is lesznek, de annak bizony se füle, se farka nem lenne. Az arányok, a hangzás, a stílus és a forma érzékeltetése, a dinamika adagolása és mindenek felett az inspiráció - ehhez kell a karmester. Ugyanakkor ne is túlozzuk el a karmester fontosságát, végső soron a hangokat nem ő játssza. Ha valaki hamisan hegedül, vagy csúnya hangon oboázik, azon egy Furtwängler sem tud segíteni. Pablo Casals vagy Végh Sándor nem volt igazán karmester, de számomra többet mondanak, mint megannyi pultsztár.

MN: Ahogy az énekesek hangjának, úgy a hangszeres művésznek is meg kell érnie bizonyos darabokhoz, akár szerzőkhöz. Nálad mik voltak ennek az érésnek a főbb állomásai, korszakai? És hol tartasz most?

SA: Ez nagyon egyéni dolog. Bach központi jelenség volt számomra kezdettől fogva. Mozart és Schubert zenéjében mindig úgy éreztem magam, mint hal a vízben. Nekem a nagy feladatot Beethoven jelentette. Ötvenévesnek kellett lennem, hogy a 32 szonátát megtanuljam, és el is merjem játszani. A Diabelli-variációkat pedig csak akkor tanultam meg, 58 évesen, amikor már húsz szonátaciklus volt mögöttem. Beethoven kemény dió, a művei összetettek, sokfélék, az embernek fel kell nőnie hozzájuk (vagy legalábbis a közelükbe). Hogy most hol tartok? Útközben.

false

 

Fotó: wikipedia

 

MN: És mi van előtted? A repertoárod tovább érlelése, új dolgok felfedezése, más közlési formák keresése, több tanítás?

SA: Előttem az van, hogy ezen az úton haladok szép lassan tovább. Szeretnék Debussy műveivel komolyan foglalkozni. És a "régi" dolgokat minél mélyebben, alaposabban megérteni. Historikus hangszereken, elsősorban fortepianón és klavikordon játszani. Tanítani, könyvet írni, rengeteget olvasni.

MN: Historikus hangszereken nyilván másképp játszol. Mit tanítanak neked ezek a hangszerek, hogyan változik tőlük a darab és az előadás?

SA: Régebben nem jól viszonyultam a historikus hangszerekhez és az ezekhez kapcsolódó előadói stílushoz. A hiba főként bennem volt. Ma ezt egészen másként látom. Szerencsére alkalmam is volt olyan instrumentumokkal megismerkedni, amelyek eredeti darabok - nem másolatok -, és kiváló állapotban vannak. Sokan úgy vélik, hogy egy mai Steinway zongora mindent tud: Beethoven, Schubert és Mozart boldogok lettek volna ilyen hangszerrel. Ez hatalmas marhaság, minden szempontból. A Steinway mára teljesen monopolizálta a zenei világot, más zongora fontos hangversenyteremben gyakorlatilag nem is létezik. Milyen kár ez, ha elgondoljuk, hogy néhány évtizede még volt Bösendorfer, Bechstein, Pleyel! A Steinway lehet kiváló, közepes vagy rossz - akárcsak a zongoristák. Mindent a legjobb Steinway sem tud, például Schubert éneklő dallamait hitelesen megszólaltatni nem tudja, erre a bécsi Bösendorfer sokkal alkalmasabb. Persze tény és való, egy jó Steinway nagyon sokoldalú hangszer. A régi zongorák meg sem kísérelnek mindent tudni, ők kiválóan alkalmasak egy szűk zenei korszak előadására, amit viszont csak ők képesek autentikusan visszaadni. Mozart saját Walter-zongorája, ami Salzburgban áll, kiváló példa erre. Ezen a hangszeren már Beethoven sem hangzik meggyőzően, Mozart viszont eszményien szólal meg. Az 1770-1830 közötti időszak volt a zongorakészítés aranykora, csak Bécsben száznál több mester dolgozott. Mindenki különbözőt alkotott. Rendkívül izgalmas ez a sokféleség, szemben a mai kor egyformaságával, ami abból adódik, hogy szinte mindenki mindent Steinwayen játszik és hallgat. Természetesen nem mindegy, milyen körülmények között, hol játszunk és hallgatunk fortepianót, ennek egy 2000 személyes hodályban semmi értelme nincs. A régi hangszerek hangereje sokkal kisebb, viszont a hangszínek finomabbak, a regiszterek sokkal differenciáltabbak, mint a mai utódaiknál. Nekem rengeteget jelentenek az ilyen élmények, egy kis teremben vagy szobában megismerkedni olyan hangszerrel, amin a szerző talán maga is játszott. Utána az ember egészen másképp nyúl a modern zongorához is.

MN: A könyvedben vágyként-tervként említed, hogy "zeneértésre, zeneszeretetre nevelő kurzusokat tartsak, amelyeken amatőrök vehetnének részt". Megvalósul ez valaha máshol is, mint a Wigmore Hallban, ahol a Beethoven-szonátákról beszéltél?

SA: Az ilyen zenei előadásokra nagyon nagy igény van. Ma megszaporodott a zenehallgatók száma, de a műveltségi szintjük ezzel fordított arányban csökkent. Ez nevelés, információ, kultúra kérdése. Magától nem fog megváltozni.

MN: Addig mindenesetre tanítod a hivatásosokat. Mit igyekszel megtanítani a mesterkurzusaidon, mit lehet megtanítani?

SA: A tanításban a művek iránti tiszteletet, a zenei szöveg helyes olvasatát igyekszem átadni, és mint egy jó orvos, a páciensek egyéni zenei és hangszertechnikai gondjaival-bajaival is szeretnék foglalkozni.

MN: Nagyon jó lenne úgy beszélgetni veled, hogy szóba se jöjjön a politika, de egyelőre nem lehet. Többször kifejtetted a véleményedet a magyar politikai és közéleti viszonyokkal kapcsolatban, legutóbb a 60. születésnapod alkalmából készített BBC-interjúban.

SA: A politika igenis jöjjön szóba! A művészet és a társadalom - tehát a politika - soha nem volt független egymástól. Aki ezt nem látja be, az vagy nagyon ostoba, vagy elefántcsonttoronyban próbál élni. A magyar politikai viszonyokat nem tudom pozitívan értékelni. Kiegyensúlyozatlan a társadalom, nagyon hiányzik a kulturált középosztály - mondhatni, a polgárság -, amelynek egy európai demokráciában meghatározó szerepet kellene játszania. Maradnak a szélsőségek, a vagdalkozás, gyűlölködés, a tolerancia teljes hiánya.

MN: Sokszor mondják, nemcsak veled kapcsolatban, hogy aki nem itt él, ne bíráljon (érdekes módon dicsérni bárhol szabad). Ez az abszurd kijelentés tehát elhallgattatta volna a 48-as, 56-os vagy bármelyik politikai emigrációt...

SA: Természetesen rendkívüli módon foglalkoztat mindaz, ami a világon - és így Magyarországon is - történik. Badarság azt állítani, hogy csak az bírálhat, aki ott él. Éppen a kívül- vagy távolabb állóknak adatott meg a perspektivikus rálátás kiváltsága. Nem is bírálatról, hanem inkább megfigyelésről vagy kórleletről lehet beszélnünk. 1979-1986 között volt az első, most 2010 óta tart a második emigrációm, és lehet, hogy ez még hosszabb lesz.

MN: A helyzetértékelésen túl mit gondolsz, mit kellene és lehetne csinálni itthon, hogy viszszaforduljon ez a mindent átható antidemokratikus folyamat?

SA: Recepteket nem tudok adni, ehhez kevés az én szaktudásom. Annak, ami ma Magyarországon történik, megvannak a történelmi okai, és így nincs is ebben semmi váratlan vagy meglepő. Ha már történelemről beszélünk, akkor nem engedhetjük meg, hogy azt átírják, "átértelmezzék". A "német megszállás" emlékműve valóságos agyrém. Németország nem szállta meg Magyarországot, mint ahogyan Lengyelországot vagy Csehszlovákiát. Ki volt Hitler utolsó csatlósa? Magyarország. Ez az emlékmű újabb jele annak, hogy Magyarország a nyilasok és mások által elkövetett gaztettekért nem kíván felelősséget vállalni. A halottakat nem lehet feltámasztani, de az emléküket tisztelni kell, nem meggyalázni.

MN: Hiányolod az emberekből itthon a civil kurázsit. Nem tudnál-e ebben példát mutatni azzal, ha a fenyegetések ellenére hazajárnál?

SA: A civil kurázsit bizony nagyon hiányolom. Nem a fenyegetések miatt nem megyek Magyarországra. Nem félek, de fel vagyok háborodva. Nemcsak Orbán, a Fidesz, a Jobbik miatt, hanem a nép, az istenadta miatt. A nép mindig úgy tesz, mintha ártatlan lenne, holott nem az. 'k választanak. Tehát az én visszatérésemhez egy minőségi változásra lenne szükség a magyar társadalomban. A Fidesz meg fogja nyerni a választásokat, ha nem is olyan kirobbanó sikerrel, mint legutóbb. Ha tévednék, az nagyon örvendetes lenne, de azt gondolom, hogy a magyar viszonyok orvoslásához nem elég egy esetleges kormányváltás. A közgondolkodásnak kell alapvetően megváltoznia.

MN: Egy fél évre most abbahagyod a nyilvános szereplést. Ez sok, még nem is sejtett újdonságot hoz, másrészről talán kockázata is van a kihagyásnak.

SA: Immár harmadszor tartok féléves szünetet, ez eddig remekül bevált. Például az első kihagyás alatt - 1985-ben - megtanultam olaszul, megtanultam Beethoven Hammerklavier szonátáját, Schönberg zongoradarabjait és sok más mindent. Az ilyen aktív pihenés rendkívül fontos, fel kell tölteni a kimerült elemeket. Utána először nehezebb újrakezdeni - elsősorban az idegesség miatt, de ez hamar elmúlik, és megéri.

MN: Hogyan értékeled a pályádat? Honnan hova jutottál, szerencsésnek tartod-e magad?

SA: Az eddigi életemet úgy látom, hogy nem voltam lusta. Ha ma be kéne fejeznem, hálásan mondanék érte köszönetet a sorsnak. Remélem, még sok minden áll előttem, ha az egészségem is egyetért vele. A haláltól egyáltalán nem félek, de a hoszszas betegségeknek nem vagyok híve. Az élet hosszúsága mellékes, a minősége annál fontosabb.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.