Kronos Quartet / Mahsa & Marjan Vahdat: Placeless A világ legrangosabb vonósnégyesét tavalyelőtt kaseroltuk utoljára, amikor a mali Trio Da Kalival készített albumot (Ladilikan). Tényleg elképesztő a nyitottságuk, negyvenhat éves pályafutásuk során éppúgy dolgoztak rocksztárokkal (Tom Waits, Paul McCartney, David Bowie, Björk), mint világzenészekkel (Azerbajdzsánból Alim Kaszimovval, Indiából Asha Bhosléval, Romániából a Taraf de Haïdouksszal, Finnországból Kimmo Pohjonéval, Maliból Rokia Traoréval és sorolhatnánk még). Az iráni Mahsa Vahdattal 2017-ben kezdtek koncertezni, és annak rendjén egy album is kerekedett a kollaborációjukból, amibe Mahsa testvére, Marjan is beszállt.
Mahsa Vahdatról ugyancsak esett már szó, ő annak az Ooldouz Pourinak az énektanára, akinek Waiting for the Dawn című remekét az év elején jelentette meg a norvégiai KKV kiadó. A közös munka és kiadó mögött közös sors rejlik: nincs az az isten, aki az 1979-es iszlám forradalom után lehetővé tenné, hogy egy énekesnő szólóalbumot készíthessen Iránban.
Míg Pouri az ötvenes-hatvanas évek azeri „slágereit” lopta a szívünkbe, Vahdat jobbára klasszikus szúfi költők (Háfez és Rumi) verseihez írt zenét, amit aztán Atabak Elyasi hangszerelt vonósnégyesre. Mégpedig meglehetősen irgalmatlanul… A Placeless tizennégy számának egyike sem törekszik arra, hogy megtörje-oldja azt a mélységes fájdalmat, ami Mahsa (és Marjan) Vahdat hangjából és a Kronos hangszereiből, másképpen: ebből a súlyos költészetből dől. Aki permanens megrendülésre vágyik, annak minden igénye kielégül; de nem szállnék vitába azzal sem, aki túlcsordulónak, fullasztónak érezné ezt a szakadatlan alámerülést. (KKV, 2019)
Ustad Saami: God Is Not a Terrorist A hetvenöt éves Ustad Saami Karacsiban élő legenda, Pakisztánon túl azonban ismeretlen – tudtommal idáig nem is jelent meg albuma. A hozzá hasonló szúfi énekesek számára „élő legendának lenni” egyébként meglehetősen veszélyes „vállalkozás” Karacsiban; 2016 nyarán a világhírű Amjad Sabrit gyilkolták meg ezért a szélsőséges iszlamisták.
Az albumot nyitó God Is hallatán még azt hihetjük, hogy Saami a nagy qawwali énekesek egyike, de az ő művészete még korábbi időkbe, több mint egy évezredre tekint vissza. A világon egyedül Saami képviseli a „surti” nevű hagyományt, negyvenkilenc hanggal és hét nyelven operálva, miközben négy fia kíséri harmóniumon, tablán és tampurán.
„Énekelni annyi, mint hallgatni” – vallja Saami azzal a meggyőződéssel, hogy a zene az emberek hatodik érzéke, a kommunikációjuk legmagasabb foka. És aki meghallgatja közel húszperces Longing című felvételét, az alighanem hinni fog neki, feleletet kapva azokra a kérdésekre is, amiket nem mer feltenni. (Glitterbeat Records, 2019)
Ifriqiyya Electrique: Laylet el Booree Bangafronton a helyzet változatlan, pedig tartott attól az Ifriqiyya Electrique, hogy a váratlan siker és a folyamatos turnézás kiöli a lelkét. A tunéziai sivatagban, ahol az egykori rabszolgák leszármazottainak fekete közössége él, ismeretlen a show-business fogalma, a szúfi banga rituálékat főleg a házaknál rendezik, gyógyító céllal. Messziről hasonlítanak ezek a gnawa szertartásokra, de az ördög elűzése helyett a megnyerésére irányulnak: ha már az emberbe férkőzött, legyen kedves társbérlőként megtűrni maga mellett. Három banga muzsikus mellett a francia François Cambuzat és az olasz Gianna Greco alkotja a zenekart, az előbbiek vaskasztanyettákkal és énekkel, az utóbbiak gitárral és elektronikával. Amit pedig együtt művelnek, az banga poliritmika plusz ipari és noise rock a köbön – vagy éppen „Blood, Sweat & Trance”, ahogy az új album szlogenje jelzi. A lehető legbrutálisabb kiszerelésben.
A 2017-es Rûwâhîne óta a bangák egyike lecserélődött, és némi változást a zenében is hallani, de csak annyit, hogy fel se merülhessen az önismétlés vádja. Több az elektronika, súlyosabb a gitár, és ahogy az arányok módosultak, egységesebbé vált az album. Ától cettig azt nyújtja, amit a címe ígér: „Az őrület éjszakája”. (Glitterbeat Records, 2019)
Alegria e Liberta Az igen rangos belga diatonikus harmonikás, Didier Laloy áll ennek a projektnek a fókuszában, a gitáros
Maarten Decombel, az ütős Carlo Rizzo és öt énekesnő (Veronica Codesal, Natalia Codesal, Lucilla Galeazzi, Eva Fernandez, Marisol Palomo) társaságában. Olyan – spanyol, portugál és olasz – dalokat játszanak, melyek éppolyan szorosan kötődnek a Földközi-tenger vidékéhez, mint az ott élő asszonyok sorsához. A három hangszeres pasas persze pontosan tudja, hogy gáz lenne, ha túlexponálná magát, mindössze egy-két rövid szóló erejéig mutatják meg, hogy mindent tudnak. Annak rendje szerint átengedik a pályát az énekesnőknek, akik – e dalok szerint – nem kerülhetnek olyan kínos (privát vagy társadalmi) helyzetbe, hogy simán ki ne énekelnék magukat belőle. Száz csapásnak is egy a vége: tele van erővel, szabadsággal és örömmel ez az album, amiként az elvárható a Bella Ciao-féle örökzöldektől. (Home Records, 2019)
