A szerk.

A Malévnak vége. Nem csődbe ment, hanem fizetésképtelenné vált, felszámolják, megszűnik. Megtörtént, aminek már huszonkét évvel ezelőtt meg kellett volna történnie.

Orbán most megint kapott egy hónapot. Lapzártánk napján a jegybanktörvényt, a bírák idő előtti nyugdíjazását és az adatvédelmi biztos posztjának megszüntetését kifogásolta az Európai Bizottság: ezeket vagy helyreüti a mondott határidőn belül a magyar kormány (illetve hihető ígéretet tesz erre), vagy megyünk a luxemburgi székhelyű Európai Bíróságra. Ja - és addig pénzre, hitelre ne is számítsunk.

Ha nem tudnánk semmit a Trafó igazgatói pályázatának körülményeiről, és csak a beadott terveket meg a két induló munkásságát ismernénk, most, a döntés után azt mondhatnánk: nagy kár, hogy nem az intézmény korábbi, elismert vezetője, hanem az intézmény korábbi, elismert fellépője kapta a kinevezést.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy az is tisztázásra szorul, ki veszíti éppen el az illúzióit az LMP (melynek belső turbulenciáiról hátrébbi terjedelmes közelképpel szolgálunk) körül: a párt protagonistái vagy éppenséggel a szavazói, ne adj' isten a mezei szemlélő, az egyszerű választópolgár, aki hitte is meg nem is, hogy: lehet más a politika.

Az igazságszolgáltatás megbízhatóságára vonatkozó kérdést elvileg nem lehetne feltenni, de olyan országban, ahol számtalanszor csalatkoztunk már benne, nem lehet megkerülni mégsem. Csakhogy van itt még valami: az otthon szülés „ügye”.

Kilátásba helyeztek újabb demonstrációt, sőt márciusban sztrájkot, de valószínűleg ők sem gondolják komolyan, hogy akár ennek a mostaninak, akár a várható további megmozdulásoknak bármiféle következményük lehet.

A kormányfő elszántan védelmezi az egykulcsos adót. Ez lesz az utolsó, amit kienged a kezéből. Az egykulcsos adó az újjászervezett Magyarország alfája és ómegája, gazdaság- és egyéb filozófiájának kvintesszenciája, minek lényege a restek ösztönzése és az érdemdúsak jutalmazása, hogy aztán a munkaszerető populáció, nemzetünk élcsapata magával húzza a lemaradókat is.

Teljesen mindegy, milyen drámaíró volt Csurka István. Egyébként ügyes. A magyar nyelvű líra kétségkívül világszínvonalú, a próza versenyképes, a dráma – legyünk őszinték – hol van. Vagy hol volt, mert ráadásul az sem kizárható tökéletes bizonyossággal, hogy mindez nem múlt idő-e már.

Magyarország a demokratikus fordulat óta eltelt időben elvesztette a politikusaiba vetett bizalmát - ez olyannyira nem újság, hogy az előző választásokon már egy erre utaló jelmondattal (Lehet más a politika!) be lehetett kerülni a törvényhozásba.

A folyosók sötétek, nem jár a páternoszter, a hétvégére a fűtést is kikapcsolták, a dolgozók dideregnek az irodákban, s ahelyett, hogy dolgoznának, arról beszélgetnek, milyen hideg van itt.

Százmilliós megrendelés az ATV-s Mészáros Tamásnak című cikkünk valótlan állításokat tartalmaz.

„Matolcsy egyre inkább emlékeztet egy csehovi kisemberre, akinek csak akkor jut eszébe, hogy mit kellett volna mondania, amikor kijön a miniszterelnök dolgozószobájából, de persze Orbánnak utólag sem mondja.”

Mert az egész Magyarországot nem lehet lefoglalni, nemhogy hetekre vagy évekre, de még egy percre sem. Oda kell menni, ahova lehet, ott kell sokkal többen lenni, mint a kivezényelt ünneplők, de legfőként ott kell sokkal jobbakat mondani, mint a betoji ünnepi szónokok.

„Jelen levelünkben avval a határozott kéréssel fordulunk Önhöz, hogy szerkesztőségünknek haladéktalanul, visszamenőleges hatállyal, summa cum laude minősítéssel kisdoktori címet adományozni szíveskedjék.”