A szerk.

Vérző fejjel

  • A szerk.
  • 2013.02.10 11:01

A szerk.

Nagy bukás Orbánnak a regisztráció eltörlése, és ezt még akkor sem tudja eltagadni, ha most nyilván arra játszik majd, hogy lám, vérbeli demokraták ők, nem írják bele az alaptörvénybe azt, amit pedig beleírhatnának, meszszemenőkig tisztelik ellenben az Alkotmánybíróságot, a jó kurva anyját a mélyen tisztelt Alkotmánybíróság mélyen tisztelt kurva anyjának.

De ebből akkor sem lehet jól kijönni. Akarták a regisztrációt? Nagyon is. Azért akarták-e, hogy a szocifil prolik ne menjenek el szavazni, hogy megfélemlíteni, vegzálni lehessen az ellenpártok szimpatizánsait, név szerint fenyegetni, adminisztratíve kúrogatni kistelepüléseken? Igen, azért akarták. Nagyon akarták? Nagyon akarta Orbán? Nagyon. Elmondták-e sokszor, ragaszkodtak-e hozzá nagyon? Igen, sokszor, és nagyon. Ehhez képest lesz regisztráció? Nem lesz. Minek hívjuk ezt? Szopásnak. Ahogy arra is egyszerű a válasz, legalábbis a megfelelő távolságból nézve, hogy ki győzött, illetőleg ki aratott itt egy nem is olyan apró győzelmet. Azok, akiket nem fosztottak meg szavazati joguktól ezen a fondorlatos módon. Azok, akik számára emiatt nem veszett el a kormányváltás esélye. Mindenki. Az ország. A demokrácia.

Ezen a mérlegen ugyan nem változtat, de nem érdektelen mellékkérdés az, hogy ki is veszített pontosan: azaz Orbán akarata szerint, vagy annak ellenére repült a kukába a regisztráció? Sose fogjuk biztosan tudni. Az első történet így szólhatna: miután értesültek arról, konkrétan a saját maguk számára készíttetett, tehát nem hazug közvélemény-kutatási adatokból megértették, hogy a regisztráció visszafelé fog elsülni, szóltak Ádernak, hogy adja be, és szóltak Stumpfnak, az előterjesztő bírónak, hogy vegye be. (Nem szóltak viszont annak az öt balfasznak, akiket ők raktak oda, hogy bocs, fiúk, változott a program. Meg a hatodiknak, Szalaynak, aki ugyan nem írt különvéleményt, de a határozat ellen szavazott.) Pontosan az történt tehát, ami Schmitt esetében: pénteken még jó köztársasági elnök volt, és nem is plagizált, hétfőn meg, miután kiszagolták - konkrétan: megmérték -, hogy többet vesztenek, ha marad, Schmitt jó is volt, meg nem is plagizált, de nem volt köztársasági elnök. Balsai István meg Pokol elkámpicsorodott képét az ítélethirdetéskor ez esetben nem a regisztráció elbukása indokolná, hanem épp ellenkezőleg. Az, hogy nekik nem lett szólva. De miért nem? Már nem is vagyok szeretve? Mi lesz így velem?

Hihető-e ez a magyarázat? Annyira, mint bármelyik közepesen paranoid összeesküvés-elmélet. Az következne belőle, hogy Orbán megpróbálta, és belátta, hogy nem megy - nem azért nem megy, mert nem tudná keresztülverni, hanem mert a szavazók megbüntetnék -, ezért lehátrált róla. Az ötlet annyira éppenséggel jó volt, hogy érdemes legyen eljátszani vele, de többre nem. De akkor is - mindvégig Orbán irányította az eseményeket.

A másik hipotézis szerint egy nagy lószart: nemcsak a regisztráció lett agyonvágva, de Orbán is, nem az akarata szerint, hanem annak ellenére alakultak az események épp így. Áder és Stumpf önfejük után mentek. Arra, hogy megtippeljük, hogy ez az önfej mit diktált, vajon a politikai túlélés ösztöne moccant-e meg benne, netán a szakmai éthosz, a jog absztrakt szépsége iránti szeretet, urambocsá' a demokratikus elkötelezettség, netán az önbecsülés - ennek megállapításához tehát be kéne Áder és Stumpf agyába költöznünk, és költözzön be Áder vagy Stumpf agyába az, aki már végképp nem remél semmi szórakoztatót az élettől. (Annyit mindenesetre érdemes megjegyeznünk, hogy Áder a felelősséget nagyjából az AB-ra tolta. Beadványa a célnak csak épp hogy felelt meg: a köztársasági elnök a választási eljárási törvény pár - igaz, fontos - részletszabálya miatt fordult a testülethez, és nem a regisztráció felülvizsgálatát kérte tőlük - igaz, ezt nem is tiltotta meg nekik. Stumpf Istvánt pedig már 1988 óta arról ismerjük, hogy kifinomult antennákkal képes érzékelni, mit hozhat a politikai holnapután. És nyilván többet is remélt az új rezsimtől, mint amennyit 2010-ben kapott.)

E második hipotézist, azt tudniillik, hogy Orbán nem önként fordult vissza a fal előtt, hanem a fal előtt ül most, szédelegve, véres homlokkal, nemcsak a spekulációk igazolják, hanem a tények is. Az AB nemcsak a választási regisztrációt, hanem az alaptörvény átmeneti rendelkezéseit is hazavágta (ennek jelentőségéről lapunk 18-19. oldalain olvashatnak kitűnő elemzést); és Orbán, ha akarná, sem tudná a feliratkozást mindezek után alkotmányossá tenni. Igen, megpróbálhatná az egész választási eljárási törvényt az alkotmányba passzírozni - de ez már a Fidesz-frakción is elbukhat. És ha a Fidesz-frakcióban netán nem is akadna három képviselő (ennyin múlik a kétharmad), akivel legalább a túlélési ösztön azt mondatná: ácsi, ezt talán már mégsem, még mindig elhasalna a dolog - másodszor is, az Alkotmánybíróságon.

Mindazonáltal nem gondolnánk, hogy az ország demokratikus meggyőződésű állampolgárai különösebb hálára lennének kötelezve akár a köztársasági elnök, akár a két határozatot támogató alkotmánybírák iránt. Jó szolgálatot tettek a hazájuknak, valóban - de ha nem így döntenek, közönséges gazemberek, akik nem csak legszegényebb, legnyomorultabb, legkiszolgáltatottabb honfitársaikat fosztják meg alapvető joguktól, a szabad politikai választásétól, de elárulnak pár elvet is: a jogot, például. Meg azt a rendszert, a demokráciát, aminek karrierjüket, fizetésüket, szép állásukat és jó autójukat köszönhetik. Azokat, akik fizetik őket. És az is biztos, hogy a regisztráció eltörlése után is épp elég lehetősége maradt a kormánypártnak a választási verseny és a végeredmény egyoldalú, tisztességtelen befolyásolására - a választókerületek Fidesz-barát átrajzolásától a választási folyamatot ellenőrző szerv, az Országos Választási Bizottság egyoldalú feltöltésén át az állami tulajdonú médiumok kontrolljáig bezárólag.

De nem lesz elég ez sem. Orbán a lehetőségei végére ért. Az AB két határozata a Schmitt-ügy, az azeri baltás gyilkos ügye és a diáktüntetések sorába illeszkedik, s e szomorú kantiléna kíséretét az ország általa előidézett gazdasági bukása adja. Most már nem az ellenzékről, a lázongó civilekről és szakmákról, vagy a Fidesz-kormányzás veszteseinek egyre növekvő táboráról, s e tábor egyre növekvő dühéről beszélünk. Ha így akarták, ha nem, egykori bizalmasai kövezik ki a bukáshoz vezető útját; és a kétharmados többség minden egyes tagjának minden nappal mind több oka van a rettegésre: mi lesz velem, ha vége lesz?

Nincs az a csalás, ami megmentené.

Neked ajánljuk