A szerk.

Magyar hang volt

A szerk.

„Ennek a darabnak a műfaja sem nem rock, sem nem opera, a műfaja az, hogy remekmű” – mondotta tavaly áprilisban, az Operaházban Szinetár Miklós az István, a király szimfonikus operaváltozatának (!) bemutatóján.

Az agg rendezőhöz hasonlóan valószínűleg a néző­seregben is kevesen voltak, akik emlékezni akartak volna arra, hogy az István, a király eredetileg rockoperának indult, s Koltay Gábor filmrendező és KISZ-titkár gründolta össze. Arra meg különösen nem, hogy az 1983-as premier idején sokan a Kádár-rendszer melletti kiállásnak tartották. Negyven évvel később már nem lehettek efféle kétségek. Az operaházi bemutató annak a csodálatos metamorfózisnak volt a betetőzése, amelyen az István, a király az idők során átesett, s szórakoztatóipari termékből nemzeti üggyé lett, a 20. századi Bánk bánná, „remekművé”. Az ügyes kurzusdarabban – és ezt felfoghatjuk egyfajta alkotói bravúrnak is – minden következő kurzus megtalálta a maga esztétikáját és a maga dicsőségét.

Ám a zeneszerzőnek, Szörényi Leventének azóta sem sikerült olyan darabot írnia, amely akárcsak megközelítette volna az István… szériáját. Noha a csodaszarvastól a honfoglalásig és IV. Kun Lászlóig az elmúlt harminc évben számos hazafias témájú zeneművet alkotott, ezek egytől egyig megbuktak, minél nagyobb szabású produkcióról volt szó, annál nagyobbat. Valószínű, hogy még Novák Katalin sem a Lezsák Sándorral közösen írt, Atilla – Isten kardja című operája (?) miatt válogatta be Szörényit úgynevezett tanácsadó testületébe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.