Magyar hang volt

„Ennek a darabnak a műfaja sem nem rock, sem nem opera, a műfaja az, hogy remekmű” – mondotta tavaly áprilisban, az Operaházban Szinetár Miklós az István, a király szimfonikus operaváltozatának (!) bemutatóján.

Az agg rendezőhöz hasonlóan valószínűleg a néző­seregben is kevesen voltak, akik emlékezni akartak volna arra, hogy az István, a király eredetileg rockoperának indult, s Koltay Gábor filmrendező és KISZ-titkár gründolta össze. Arra meg különösen nem, hogy az 1983-as premier idején sokan a Kádár-rendszer melletti kiállásnak tartották. Negyven évvel később már nem lehettek efféle kétségek. Az operaházi bemutató annak a csodálatos metamorfózisnak volt a betetőzése, amelyen az István, a király az idők során átesett, s szórakoztatóipari termékből nemzeti üggyé lett, a 20. századi Bánk bánná, „remekművé”. Az ügyes kurzusdarabban – és ezt felfoghatjuk egyfajta alkotói bravúrnak is – minden következő kurzus megtalálta a maga esztétikáját és a maga dicsőségét.

Ám a zeneszerzőnek, Szörényi Leventének azóta sem sikerült olyan darabot írnia, amely akárcsak megközelítette volna az István… szériáját. Noha a csodaszarvastól a honfoglalásig és IV. Kun Lászlóig az elmúlt harminc évben számos hazafias témájú zeneművet alkotott, ezek egytől egyig megbuktak, minél nagyobb szabású produkcióról volt szó, annál nagyobbat. Valószínű, hogy még Novák Katalin sem a Lezsák Sándorral közösen írt, Atilla – Isten kardja című operája (?) miatt válogatta be Szörényit úgynevezett tanácsadó testületébe.