Az első azonosított magyarországi koronavírus-fertőzöttekről 2020. március 4-én számolt be Orbán Viktor a Facebook-oldalára feltöltött videóban, március 15-én pedig elhunyt az első magyar koronavírusos beteg. Egy éve van velünk a járvány, hivatalosan immár a harmadik hullámmal, összesen több mint 475 ezer fertőzöttel és több mint 16 ezer halálos áldozattal (a március 9-i adatok szerint - a szerk.), és egyelőre nem is tűnik úgy, hogy szabadulnánk tőle. De hogyan teljesített a kormány a járványkezelésben, és milyen változásokat hozott a koronavírus a társadalomban?
Bár egy éve még közkeletű vélekedésnek számított, hogy ha mindenki elzárkózik 2–3 hétre, akkor sikerül teljesen elfojtani a járványt, ez gyorsan kivitelezhetetlenné vált, és a célok közül maradt a mérséklés, a járványgörbe ellaposítása, az egészségügy tehermentesítése, továbbá a lavírozás az emberéletek mentése és a gazdaság életben tartása között.
A járványkezelésben minden szélsőséges megszorítás működhet, csak az a kérdés, hogy meddig lehet fenntartani ezeket – mondja Mihályi Péter egészségügyi közgazdász. Hamar kiderült, hogy a fejlett országokban nem lehet hosszasan fenntartani a mozgási korlátozásokat. „Ezt csak olyan helyeken lehet sikeresen megcsinálni, mint Ausztrália vagy Új-Zéland, amelyek amúgy is elszigeteltek. Összességében mégis úgy tűnik, a húzd meg-ereszd meg politika az, ami működik.”
Mihályi szerint amúgy az egy kaptafára szabott megoldások nem is igazán használnak. „A járvány harmadik-negyedik hónapjában világszerte azt hangoztatták, hogy hordjunk valamilyen maszkot, tartsunk 1,5 méteres távolságot és mossunk kezet, és az volt az ígéret, hogy ha ezeket betartjuk, akkor nem lesz járvány. Nagyon nem ez történt! Természetes reakció, hogy az emberek egy nagy része már semmiben nem hisz, abban sem, ami igaz.”
Átláthatatlanság és járványkezelés
A magyar kormány járványkezelésének legfontosabb sajátossága ugyanakkor az, hogy nem transzparens. Vannak olyan adatok – mint például a fertőzöttek, lélegeztetőgépen lévők területi, nemek, vagy életkor szerinti megoszlása –, amelyek egy éve ismeretlenek előttünk. A kormányzati tájékoztatás egyoldalú, a járványügyben elvileg illetékes operatív törzs – egy kezdeti rövid időszakot leszámítva – online formában tartja a sajtótájékoztatóit, kérdéseket csak írásban lehet feltenni, ezek közül pedig erősen szelektálnak. Járványügyi szempontból azért is nehéz megvonni az elmúlt egy év mérlegét, mert
sem a járvánnyal érintett csoportokról, sem a gazdasági nehézségekkel küzdőkről nincsenek konkrét adataink, sőt, a közölt adatok is nehezen értelmezhetőek és összehasonlíthatóak.
Ráadásul amellett, hogy a Magyarországon nyilvánosságra hozott adatok statikusak és az adott nap állapotát rögzítik, világszinten sem egységes, hogy pontosan kit tekintenek a járvány áldozatának – Magyarországon például minden elhunyt igazolt fertőzöttet a járvány áldozatai között tüntetnek fel.
Illés Gábor, Körösényi András és Gyulai Attila politológusok a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tavalyi kiadványában (Vírusba oltott politika. Világjárvány és politikatudomány) megjelent tanulmányukban három szakaszra osztották a magyar kormány első hullámban tapasztalt járványkezelési stratégiáját: ezeknek a „vonakodás”, a „gátépítés” és az „ultiparti” nevet adták.
A „vonakodás” szakasza a járvány első heteire volt jellemző, amikor a kormányzati szereplők nem voltak hajlandóak elismerni a jelentőségét, és mindent megtettek annak érdekében, hogy csökkentsék a fontosságát – Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere például megrótta az újságírókat, hogy miért nem az influenzával foglalkoznak inkább, Orbán Viktor miniszterelnök pedig a migrációról beszélt, illetve a „börtönbizniszről” szóló konzultációt készítette elő. Ezután következett a „gátépítés” szakasza, amikor a védekezés hangsúlyozása került előtérbe a kormányzati kommunikációban, illetve amikor erőteljes eszközöket (kijárási korlátozás, üzletek bezárása) alkalmaztak a járvány letörésére.
Szabó Andrea szociológus, a Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa a nyilvánosságra hozott adatok vizsgálata alapján úgy véli, az „első hullám” nem volt az egész országra kiterjedő, széles társadalmi rétegeket, a lakosság egészét érintő hullám, inkább csak egyes gócok, intézményi fertőzések voltak a jellemzőek. A „második hullámnál” viszont későn eszmélt a kormányzat: miközben augusztus végén emelkedni kezdett a hazai aktív fertőzöttek száma, szeptember 1-jén csak a határokat zárták le, a komolyabb intézkedéseket (éjszakai kijárási tilalom, gyülekezési tilalom, éttermek bezárása) novemberben hozta meg a kormány. Január végén egyre nőtt a lélegeztetőgépen lévők száma, illetve egyre több adat utalt a járvány újabb felfutására, a kormány azonban február 19-ig várt a harmadik hullám létének elismerésével – sőt február elején még a fokozatos nyitásról, és az arról szóló nemzeti konzultációról beszélt.
A kormány járványkezelési kommunikációs technikáit a már említett politológusok a járvány „endogenizálásának” nevezik, azaz a kormány nemcsak a vírus elleni küzdelmet kommunikálja, hanem ezzel párhuzamosan formálja is a válság eseményeit, illetve politikai célokra használja azt fel. Illés Gáborék ezt a szakaszt és a hozzá kapcsolódó kommunikációs stratégiát nevezték „ultipartinak”, amellyel a járványkezelés politikai harccá tételét írták le.
A propaganda szolgálatában
„Egy alapvetően populista mítoszt mesél a kormányzat – mondja Illés Gábor –, ez több elemből áll:
van egy kettős hős, az egyik a kollektív hős, a nép, a másik a politikai vezető, akik együtt küzdenek a nagy hatalmú nemzetközi elittel és a hazai ellenfelekkel.
Ennek az elemeit helyettesítette be a járvány idején is a kormányzati kommunikáció.” A nemzetközi elitek kapcsán előkerült a „második Soros-terv” az örökkötvényekről, meg a „brüsszeli bürokraták”, akik nem tudják kezelni a járványt, elrontották a vakcinabeszerzést és akadályozzák a védekezést; a kormány narratívájában a hazai ellenzék is az elítélendő morális szerepbe került, mondván, a „külföldet” szolgálják ki és a hazai védekezés ellen dolgoznak. A kormány emellett rendre igyekezett különböző csoportokat is megnevezni a járvány felelőseiként: először az első fertőzöttként azonosított iráni diákokat, majd a „külföldieket”, akik „behurcolják a vírust”, de Orbán maga is többször utalt a migráció és a járvány terjedése között feltételezett párhuzamokra.
„Ezeket mind egyberakva megkapjuk a populista történetmesélési sémát. Ez a legfontosabb narratív kerete a járvány átpolitizálásának” – mondja Illés, hozzátéve, hogy a kormány úgynevezett „plebiszciter technikákat” is alkalmazott azáltal, hogy a korlátozott választási lehetőségeket kínáló konzultációval kért népi felhatalmazást, az elvonásokkal, „rekvirálásokkal” pedig két legyet is üt egy csapásra a kormány, hiszen amellett, hogy szűkíti az ellenzék mozgásterét, a kompetens vezető képében is feltűnhet.
Illés hozzáteszi, a járvány kezdetén tapasztalt vonakodás a későbbiekben nem ismétlődött meg, a kormányzat beállt a járvány kommunikálására. „Az új ügyek kapcsán új megfogalmazások születnek, de az eljárások nagyjából hasonlóak, csak a külső kihívás leírása változik” – magyarázza, hozzátéve, hogy az Orbán-kormány számára politikai szempontból mindig is az állampolgári valóságérzékelés alakítása volt a legfontosabb. „Két magyarázata van az Orbán-rezsim stabilitásának: az egyik, hogy sikeres identitáspolitikát folytat, mindig talál ellenségeket, és működik a populista mítosz; a másik, hogy mindig együtt mozog a kormányzó párt támogatottsága a gazdasághoz kapcsolódó állampolgári várakozásokkal, az üzleti és fogyasztói bizalmi indexekkel.”
Szabó Andrea szerint nem önmagában azzal van baj, hogy a kormány sokat kommunikál, hanem ha ez nem átlátható, nem következetes, és nem a valóságról szól, hanem arról, amit láttatni szeretnének a társadalommal. „A kormány hitelessége sokak szemében megroppant – állítja –, mert a társadalom jelentős része már nem hiszi el, amit mond a kormány, és hogy beválnak a korlátozások. Attól eltekintve, hogy tavaly Orbán kijelentette, május 2-án vége lesz az első hullámnak, az előzetesen meghirdetett előrejelzései nem jöttek be. A tényleges hétköznapi valóságot nem mindig fedi a kommunikációs szinten előállított kvázi-valóság.”
Lecsúszó rétegek
Miközben a kormány az elmúlt egy évben sikeres járványkezelésről beszélt, illetve maga Orbán azt ígérte, hogy annyi munkahelyet hoznak létre, mint amennyit a vírus tönkretett, 2021 januárjában még a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint is 55 ezer fővel kevesebben dolgoztak, mint az előző év januárjában. A legnagyobb létszámcsökkenést a feldolgozóipar, a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás, valamint a szállítás, raktározás szenvedte el. Miközben a kormány elsősorban kimondottan a vállalkozásokra összpontosítja gazdasági mentőintézkedéseit, a járvány következtében olyan rétegek kezdtek lecsúszni és kerültek egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe, amelyek egzisztenciáját korábban legfeljebb valami váratlan és nagyon súlyos egyéni tragédia tudta volna csak megingatni.
Tavaly májusban a Friedrich Ebert Stiftung és a TÁRKI felmérései azt mutatták, hogy elsősorban az alacsonyabb iskolai végzettségűek kerülhettek rosszabb helyzetbe, Krémer Balázs szociológus azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy pontos adatok hiányában egyelőre nehéz komolyabb társadalmi trendeket felrajzolni. „Vannak bizonyos adatok, például a KSH a jövedelemkiesésekkel kapcsolatban azt hozta ki, hogy a legalsó decilisben volt a jövedelmek arányában a legnagyobb a jövedelemveszteség, de az is csak 4 százalékos. A 4 százalék veszteség nem nagy összeg, de nagyon sérülékeny csoportokról van szó, amelyeknél nemcsak a jövedelemkiesés számít, hanem például az iskolabezárások miatt az étkeztetésük is felborulhat. Ez az adat ugyanakkor azt mutatja, hogy a deciliseknél kisebb csoportokban kellene megtalálni a problémát.”
Krémer úgy véli, jellemzően a szolgáltató szektorban történt visszaesés, ezért az idegen nyelveket beszélő, és nem a legrosszabb helyzetű fiatalok is bajba kerülhettek, de nem tudni, hogy ez a réteg mennyire könnyen talált munkát máshol. Idézte ugyanakkor Raj Chetty harvardi kutató megállapításait, aki arra jutott, hogy az Egyesült Államokban a járvány miatt rövidtávon nem a korábban megfigyelhető általános trendek erősödtek fel, hanem azok sínylették meg igazán a válságot, akik alacsonyabb foglalkoztatási státusban dolgoztak, de gazdagabb környékeken – tehát például a takarítók, mosogatók, a kiszolgáló személyzet volt az, akiknek kiesett a bevétele és nem volt megtakarításuk sem. „Ez valószínűleg Magyarországon is igaz, csak nincs erre vonatkozó adatunk. Chettynek szerintem igaza van abban is, hogy a járvány a társadalmi változásokban, a mobilitás alakulásában a hosszú távú trendektől eltérő tendenciát mutat.”
Illés Gábor szerint
az Orbán-rezsim szempontjából nem feltétlenül fordulópont a járvány, mert politikai értelemben a már a járvány előtt formálódni kezdett ellenzéki összefogás lesz a legnagyobb kihívás a rezsim számára.
„Ehhez annyit tesz hozzá a járvány, hogy ha a gazdasági hatások és a járványkezelés percepciója negatív lesz, akkor az növelheti az ellenzék esélyeit.”
Szabó Andrea viszont úgy látja, hogy a járványnak komoly társadalmi következményei lesznek. „Döbbenetes, a II. világháború óta nem tapasztalt, elementáris hatású változásról van szó. Eddig volt egy önálló, fogyasztásorientált ifjúsági életszakasz, amelyben a fiatalok lényegében önállóan dönthettek a szabadidejükről, és nem kellett felelősséget vállalniuk. Most egy éve folyamatosan arról van szó, hogy rajtuk múlik az egész társadalom sorsa, ráadásul a kortársaiktól is el vannak szakítva, vagyis újra a családi szocializáció lesz a legfontosabb az életükben. Ehhez kapcsolódik még a szorongás és a folyamatos bizonytalanság is. Ennek a három hatásnak az a következménye, hogy elfelejthetjük az összes korábbi generációs felosztást, és kialakulhat egy új, Covid-generáció.”
