A szabad kulturális élet leépítése 2010 után

A rossz közérzet kultúrája

Belpol

Pár hét híján tizenöt éve hangzott el Orbán hírhedt kötcsei beszéde, amely a készülő Fidesz-világ kulturális univerzumát vetítette előre. Honnan indult és hová jutott azóta az orbáni kultúrpolitika? Milyen víziók mozgatták és mozgatják a rendszer kulturális építkezését? Van-e egyáltalán építkezés és rendszer, és miért érzi majd’ mindenki rettenetesen magát benne? És maradt-e élet rajta kívül?

Aligha van annál jellemzőbb momentuma a mai kulturális viszonyoknak, mint hogy a közelmúltban kirobbant irodalmi vitában az elvileg független – többnyire fiatal – megszólalók kikérik maguknak, hogy egy független, magánfinanszírozásból működő ösztöndíj kiírásában feltételként szerepel a NER-től való függetlenség. A Péterfy író házaspár (Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva) által meghirdetett „Utas és holdvilág” Alkotói Ösztöndíj Umbriában elnevezésű program évente két szerzőnek kínál olaszországi alkotói időszakot egy-egy hónapra, amibe a lakhatás költségei, az oda- és visszautazás, illetve ezer euró költőpénz is beletartozik. A kiválasztott szerzőnek ugyanakkor a szokásos feltételek (például rendelkezik legalább egy, nem magánkiadásban megjelent szépirodalmi művel) mellett annak az elvárásnak is meg kell felelnie, hogy „nem részesül és nem részesült a Magyar Művészeti Akadémia vagy bármilyen, a NER-hez köthető szervezet, vagy (2018 decemberét követően) a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíjából”. A rendhagyó kiírást a Litera.hu-n kritizáló fiatal megszólalók ez utóbbit érzik részben kirekesztőnek, részben a jelenlegi magyarországi viszonyok között tulajdonképpen teljesíthetetlennek.

Négy éve a Demeter Szilárd-féle Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által kiírt Térey-ösztöndíj kavart hasonló vitákat – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy Péterfyék ösztöndíja rendszeren kívüli magánkezdeményezés, míg a PIM ösztöndíját az állam odautalt milliárdjaira tudták hirtelen felhúzni. A tét mindenesetre akkor is az volt, mint most: lehet-e egyáltalán függetlennek lenni a 2010 óta működő politikai rendszertől? Erre a kérdésre azért is nehéz egyértelmű választ adni, mert maga a rendszer, illetve annak kulturális mozgástere nem átlátható. Amit a NER 2010 óta kulturális területen fel-, illetve leépített, az inkább tűnik személyes ambíciók, hagymázas víziók, revansista törekvések és olykor épeszű értékmentési kísérletek szétszálazhatatlan szövedékének, semmint átgondolt kulturális stratégiának – és éppen ezért nehéz vele szembeszállni vagy tőle függetlenedni.

Első kör: szép, nemes és választékos

Orbán Viktor 2009. szeptember 9-én, Kötcsén nagy beszédben vázolta fel készülődő kormányának kulturális programját. A szöveg, amelynek írott változata a jobboldal akkori fontos, mára elfelejtett fórumában, az Élet és Irodalom ellenlapjának szánt Nagyításban Megőrizni a létezés magyar minőségét címmel jelent meg, már akkor egyfajta Heuréka-pillanat volt a magát „konzervatívnak” valló szellemi közeg számára. S valóban: a szónok mindent előrevetített mindabból, ami felé az államilag fenntartott magyar kulturális élet elindult a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. (Orbán nyolc évvel később, a korszakváltónak szánt 2018-as tusványosi beszédében újdonságként még egyszer előadta ezt.)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.