Mint köztudott, a magyar egészségügyet a szabad demokraták ámokfutása, illetve a szocialisták semmittevése után a tavaly tavaszszal felállt egészségügyi államtitkárság fogja - egy objektív adatokból kiinduló program következetes végrehajtásával - megreformálni; vagy valami hasonlót csinál vele. A kapkodást elkerülendő a koalíciós alkuban a terület vezetését a KDNP szakpolitikusaira bízták. A gondos előkészületek időigényéből logikusan következett, hogy az első évben semmi sem történt, hacsak a kamarai tagság újra kötelezővé tételét nem tekintjük valaminek. Idén nyáron aztán megjelent a Semmelweis Terv, amely kijelölte a legfőbb irányokat. Tételmondata szerint "az egészségügyi rendszer szervezeti kereteinek megváltoztatását a kapacitástervezési, az ellátó intézmények közötti menedzsmentkoordinációs, valamint a betegút-szervezési funkciók, illetve az ezeket támogató részfunkciók köré kell építeni". Ez ugyan a látszat ellenére magyarul van, és a szöveg később annyiban oszlatja is a homályt, hogy "a mélyreható szerkezeti átalakítást a szükséglettérkép és kapacitástervezési rendszer támogatja, amelynek kiépítése folyamatban van". Ha lehet, még ennél is fontosabb, hogy "az erőforrás-allokáció legyen mindenki számára átlátható, normatív alapú, és igazodjon az ellátási szükségletekhez".
Mónikára várva
Ennek megvalósítása zajlik épp. A "mindenki számára átlátható" kitétel értékéből ugyan valamelyest levon, hogy senki nem tudja, mi történik. Szócska Miklós államtitkár már másodszor járja körbe az országot, ahol előadásain olyasmiket árul el, hogy "mindenki számára egyértelmű betegút- és térségi beosztás lesz", illetve az érintettek "áttekintették, milyen módon osz-szák be a területi ellátási kötelezettségeket, hogyan tudnak a legjobban gondoskodni Magyarország polgárairól", nem beszélve arról, hogy "a döntések ezek után fognak megszületni". A "normatív alapú" elosztás alapfeltétele definíció szerint valamiféle új jogszabály lenne, de ilyesminek még csak a tervezete sem ismert. A tényfeltárásban eddig a Heti Válasz jutott a legmesszebbre egy elmondhatatlanul titkos kormányzati anyag megszerzésével. Ebből pedig kiderült, hogy a betegségeket négy csoportba osztják az ellátás bonyolultsága alapján, majd megmondják, hogy melyik ellátásnak milyen humán és eszközszükséglete van, tehát súlyosságtól függően hova kell vele menni. Nagyjából ennyi. Holott annak, hogy a pénz "igazodjon az ellátási szükségletekhez", alapfeltétele volna a másfél éve emlegetett igény- vagy szükséglettérkép, melynek ugyan neve már régóta van - a tréfásnak szánt Katéter Mónika -, de még senki nem látta. Pedig ennek nem is a megalkotása (volna) a nagy feladat, hanem az, hogy valóban ennek alapján osszák el az egészségügyi kassza forrásait, magyarán véget vessenek az évtizedek óta tartó szabadrablásnak. Persze mindez már abban a szűkített értelmezési tartományban érvényes, amikor a szolgáltatók közötti verseny, az ellátás minősége, azaz a zavaró tényezőként mindig jelen lévő úgynevezett betegek már régen nincsenek a szempontok között, csak a minimálpénzből működtetett, mindenhol tökegyforma minimálellátás a cél.
E cél elérésének eszköze a szabályozás és annak betartatása: mivel a gyógyítás közpénzből történik, az állam képviseli a megrendelőt, amely normatív szabályok alapján eldönti, hogy milyen adatok alapján hol, mennyi pénzből, milyen ellátást vásárol. Ez elméletben eddig is így volt, a gyakorlatban soha. A nevében valami hasonló feladatra tartott Országos Egészségbiztosítási Pénztár működése abban merül ki, hogy átveszi a járulékokból befolyó pénzt, aztán továbbutalja azoknak, akiknek "kell". A pénzek áramlását tehát mindig az aktuális lobbi határozza meg. Az egészségügyi szolgáltatók - köztük is elsősorban a legnagyobbak, a kórházak - vezetését egészen természetes módon az mozgatja, hogy intézményük a fennmaradásához-fejlődéséhez-prosperálásához elegendő forráshoz jusson. Hiszen ezek nagy cégek (ha nem a szent gyógyítással foglalkoznának, nyugodtan nevezhetnénk őket gyáraknak), ennek megfelelő nagy befolyással és önérvényesítő képességgel. Mivel a sajátos magyar viszonyok között soha senki nem tudott rendet vágni közöttük, jószerivel mindenki azt csinál, amit akar. Egy-egy intézmény olyan ellátásokat nyújt, amikhez kedve van, amelyekhez megfelelő orvosai és eszközei vannak, és a legkisebb ráfordítással a legnagyobb finanszírozás igényelhető. Természetesen mindig vannak tisztességes intézményvezetők, akik azt próbálják meg nyújtani, amire a lakosságnak szüksége van - ám mivel ez kapásból hátrányt jelent a minisztériumi folyosókra polgármestert, országgyűlési képviselőt, szakmai kollégiumvezetőt delegáló többi intézménnyel szemben, a saját intézményük létét kockáztatják; így hát előbb-utóbb vagy kiszállnak, vagy beállnak a sorba.
Ennek következtében ma Magyarországon a tíz legjobban fizető ellátástípusra költik el az összes finanszírozás 80 százalékát. Ha valahol mondjuk epekőműtétre rendezkedtek be, akkor ott tízszer annyit végeznek belőle, mint két megyével odébb, ahol nyilván nem pusztít a járványos epekővírus (és dokumentálhatóan nem azért van annyi epekőműtét, mert tömegével keresnék távoli vidékekről a legendás hírű intézményt). Ha egy kórházban van 150 aktív ágy, akkor az mindig, de mindig tele lesz betegekkel, legalábbis papíron. Ha ez egy egyetemi klinikához tartozik, akkor ezenfelül az összes beteg pillanatok alatt a csak kétszer any-nyiért gyógyítható szövődményes esetté válik. A költségek adminisztratív visszaszorítására bevezetett, intézményenként kiosztott teljesítmény-volumenkorlát (tvk) megszerzése külön "üzletág".
Időzavar
Mindebben semmi újdonság nincsen (például Markos Andrással, a Horn-kormány alatt az egészségbiztosító működését vizsgáló szakértővel hat éve készült interjúnk - "A járulékaink rendületlenül folynak elfele", Magyar Narancs, 2005. szeptember 29. - változatlanul aktuális). Ugyanez olvasható ki a Budapesti Teljesítménymenedzsment Központ kiadásában publikált, a debreceni Önkormányzati Egészségügyi Holding Zrt. elnök-vezérigazgatója, "nodi-Szűcs Zoltán által jegyzett, a Semmelweis Terv margójára című tanulmányból is. Az elvtelen kormányellenességgel nem vádolható intézményvezető statisztikai adatok összerendezésével a területi különbségeket ábrázoló térképeket készített. Ezek azt mutatják, hogy a lakosságszám és az adott térségbe eljutó finanszírozás, az egészségi állapot és a rendelkezésre álló kapacitás (ágyszám, tvk), vagy a bonyolultabb, tehát drágább (progresszív) ellátás és indokoltsága sajátos párosokat alkotnak, melyek elemei között az égvilágon semmilyen összefüggés nincs. Magyarán a viszonyok "valahogy" kialakultak, ráadásul a teljesen indokolatlan területi különbségek folyamatosan növekednek.
Mivel a mostani tervek a fogyasztói választást és a szolgáltatói versenyt nem preferálják (lesz nyolc nagytérség, a betegek legfeljebb csak azokon belül mozoghatnak), a régiókra jutó pénz leginkább a lakosságszámtól függ, amit a nem és kor szerinti eloszlással lehet korrigálni; bár nagy eltérést ez sem fog okozni. Magyarországon ugyanis nincsenek olyan viszonyok, amelyek az egyik térségben mondjuk ötször annyi szürkehályogműtétet tennének szükségessé, mint a másikban (bár ahogy egyik forrásunk a protézisbeültetések jelenlegi számára utalva megjegyezte, Budán a lejtők miatt valószínűleg jobban kopik a csípő). Tehát az "igénytérkép" nem akkora ördöngösség, hogy másfél év alatt se lehetne elkészíteni, vagy ha már létezik, dugdosni kelljen. Ám ha tényleg ennek alapján akarják elosztani a fekvőbeteg-kasszát, akkor sok hangos ember lesz elégedetlen. Erre találták meg a csodaszert, a kórház-államosítást. Pedig az államnak éppen az a feladata, hogy szektorsemlegesen, tehát tulajdonostól teljességgel függetlenül ugyanazokat a szabályokat érvényesítse minden magán-, állami, egyházi vagy önkormányzati intézmény esetében. Ezért ma az ágazatban senki nem tudja megmondani, hogy e kijárásos viszonyokat mégis hogyan fogja megváltoztatni pusztán az, ha más lesz a tulajdonos. Szócska Miklós erre rendre azt nyilatkozza, hogy a közös beszerzéseken rengeteget lehet spórolni. Itt biztosan megfogható néhány milliárd, szerencsés esetben (mert az államnál a korrupció azért nem teljesen ismeretlen) néhány tízmilliárd. De ennek sokszorosa megy el a finomkodóan "túlkódolásnak" nevezett, az intézmény önérdekéből elkövetett csalásra, az ugyanilyen okból fölöslegesen magas szinten biztosított ellátásra és a pártkasszák feltöltésére. Ezen és a helyi érdekek érvényesítésén semmit nem változtat az, ha a fenntartó székhelye Budapesten lesz. A vasútállomások felújítása sem függ az utasok számától, hiába állami a MÁV.
Új kórházigazgatók kinevezésével persze legalább időlegesen el lehet érni eredményeket. De a Navracsics Tibor beterjesztette törvénymódosítás mellékletéből az derül ki, hogy még az államosítás is csak a fővárosi és megyei kórházakra, azaz mintegy 30 intézményre vonatkozik januártól. Állítólag a többi száz valamikor 2013-ban kerül sorra. Az egyelőre teljesen ismeretlen finanszírozási rendszer nyilván majd ezután jöhet csak. A kétharmados Fidesz-kormány évekig nem mer lépni, majd - az elképzelések szerint - nem sokkal a választások előtt mégis vállalja minden idők talán legnagyobb konfliktusát. Szerfölött reális forgatókönyv.
