Magyar Narancs: Mik a magyar kormány érvei? Miért ismerjük el Kosovót?
Valki László: A magyar kormány is úgy érzi - gondolom én -, hogy nincs más választása. De ettől ez még nem lesz egy win-win game, amiben lehet egy mindenképpen jó döntést hozni. Akár elismerjük, akár nem, egyik döntés sem tökéletes. Mégis, több érv szól az elismerés mellett. Ez a terület 1999 óta folyamatosan nemzetközi igazgatás alatt áll. A kosovói nép szeretné gyakorolni az önrendelkezési jogát. Korábban, 2004-ben már voltak összetűzések kosovóiak és az ottani szerbek között. A függetlenségből feltehetően kevesebb káros következmény származik, mint abból, hogy Szerbiát megfosztják attól, ami gyakorlatilag nem az övé. Az állam léte egyébként nem az elismeréstől függ, hanem attól, hogy valamely központi intézmény gyakorol-e tényleges főhatalmat az ország területén, ellenőrizni tudja-e a saját területét, vagy sem. Itt ezzel nem lesz gond. A főhatalmat az ország területén a Hasim Thaci vezette albán kormány gyakorolja, a rendre pedig a helyi rendőrség, de főleg a KFOR erői és az UNMIK, az ENSZ-misszió tisztviselői ügyelnek majd.
MN: Nem a tartomány közelebbi vagy távolabbi múltja miatt ismerjük el tehát Kosovót? Hanem a jövőtől való félelem miatt?
VL: Két dolgot nem lehet megtenni Kosovón. Az idők végezetéig fenntartani a nemzetközi igazgatási rendszert - márpedig a szerbek meg az oroszok is valamilyen módon ezt szerették volna, valamint Kosovót valahogy reintegrálni Szerbiába. Ez utóbbi fizikai képtelenségnek tűnik, hiszen annyira súlyos a megosztottság, a szembenállás, a gyűlölködés a két nép között. A kosovóiak harcot indítottak a függetlenségükért, aztán háború következett be, aminek a végén Milosevic csapatai távoztak, a nemzetközi közösség pedig bevonult. E kompromisszum következtében alakult ki az a helyzet, ami tovább már nem tartható fenn. A jelen és a jövő miatt született ez a döntés. A múlt abból a szempontból érdekes, hogy a kosovóiak jól emlékeznek azokra az időkre, amikor az ő benyomásaik szerint súlyos szerb elnyomás alatt éltek. Például 1998-ra, amikor Milosevic belügyi erői súlyos atrocitásokat követtek el, és ezt nem szeretnék még egyszer átélni.
MN: Számít-e a nemzetközi jog szempontjából az elnyomás mértéke? Lehet-e arra hivatkozni, hogy olyan mérvű, jól dokumentált elnyomást kellett a kosovóiaknak elszenvedniük, amely jogalapot teremt számukra az elszakadáshoz, illetve megalapozza Szerbia jogfosztását?
VL: Feltétlenül számít. A szerb kormány ugyan erre azt válaszolja, hogy nem lehet egy olyan állapotra hivatkozni, amely már kilenc éve nem áll fenn. Ebben elvben igazuk van, tartalmilag azonban nem, mert a Szerbiához való viszszacsatolás visszahozhatná mindazt, ami korábban történt. A nemzetközi jogászok egyébként - akik nem okvetlenül a saját véleményüket mondják, hanem a politikusokét igyekeznek indokolni - régóta vitatkoznak arról, hogy minden népet megillet-e az önrendelkezési jog, avagy sem. Nehezen értelmezhető szituációval állunk szemben. A két legfontosabb okmány, ami az önrendelkezési jog tárgykörében megszületett, nevezetesen az ENSZ Közgyűlésének 1966-ban elfogadott, majd tíz évvel később hatályba lépett Emberi és polgári jogok egyezségokmánya és a Gazdasági és szociális jogok egyezségokmánya az első cikkében kimondja, hogy kivétel nélkül minden népet megillet az önrendelkezési jog. Ezzel szemben ugyanez a közgyűlés azóta már két határozatot is hozott arról, hogy csak azoknak a népeknek az önrendelkezési jogát ismeri el, amelyek idegen uralom és elnyomás alatt élnek. Itt egy szokásjogi norma és egy írott nemzetközi szerződés áll egymással konfliktusban. Így alakult ki az a faramuci helyzet, hogy a gyarmati rendszer megszűnése után is bekövetkeztek olyan változások a világban, amelyeknél kevés szó esett az önrendelkezési jogról. Inkább azt mondták, hogy az érintett népek, amelyek önálló államot alapítottak, elszakadtak ugyan az anyaországtól, de ez megállapodás alapján történt. Például Montenegro és Szerbia, vagy Oroszország és a volt szovjet tagköztársaságok. Vagy Csehország és Szlovákia. Az alap az önrendelkezési jog volt, de erről senki nem beszélt, vagy csak nagyon kevesen. Kosovo esetében azonban az albánok arra hivatkoztak, hogy az önrendelkezési jog őket is éppúgy megilleti, mint bármely más népet. És lehet példákat sorolni a hasonló fordulatokra: 1971-ben Kelet-Pakisztán szakadt el Nyugat-Pakisztántól, nem kis indiai katonai segítséggel. Az ENSZ közreműködésével vált függetlenné Indonéziától Kelet-Timor, aztán Etiópiától elszakadt Eritrea, és így tovább. Egy sor példa mutatja tehát azt, hogy tartalmilag igenis érvényesül az önrendelkezési jog.
MN: Nem csak játék ez a szavakkal? Ha egyszer a szecesszió minden esetben a helyi vagy a világpolitikai konstellációk függvényeÉ
VL: A legkevésbé sem. Jobb, ha létezik egy nemzetközi jogi norma arról, hogy a népeknek önrendelkezési joguk van, mintha nincs ilyen norma. Amíg az ENSZ alapokmányában 1945-ben, majd az 1966-os egyezségokmányokban meg nem jelent, addig az volt az általános vélekedés, hogy a szuverenitás az egyetlen fontos dolog a világon, és nem kell törődni az önrendelkezési joggal. 1945 után azonban a gyarmati uralom alatt álló területekre nézve egyértelműen érvényesült ez az elv. A hidegháború befejeződése óta pedig arról szólnak a viták, hogy ez a jog vajon az európai államokra, sőt esetleg például Kanadára is kiterjedhet. Kosovónál annyiban feltétlenül politikai, és nem nemzetközi jogi ügyről van szó, hogy ha egy nép - és most szándékosan nem nemzetet mondok, mert a nemzetet még senki nem tudta pontosan definiálni; igaz, a népet sem, de az alapokmány népekről beszél -, addig tehát, amíg egy nép nem kerül ténylegesen abba a helyzetbe, hogy elszakadhat az anyaországtól vagy a korábbi központi hatalomtól, addig az önrendelkezési jogról beszélhetünk ugyan, de hiába tesszük. Hiszen fizikai értelemben erre nem kerülhet sor, ha nem adottak a katonai, gazdasági, politikai feltételek. Én például szívesen megadnám az önrendelkezési jogot a mintegy 40 milliós kurd népnek, de a kurdok öt ország területén élnek, és ennek az öt országnak esze ágában sincs az önrendelkezési jogukat elismerni. Törökország például kifejezetten harcol ellene, otthon is, sőt Irakban is. A Kosovóval kapcsolatos nemzetközi jogi vitában a szerbek és az oroszok elszakadásról beszélnek, és az ellen tiltakoznak - de tartalmilag az önrendelkezési jog gyakorlásáról van szó. A nemzetközi fennhatóság olyan állapotot hozott létre Kosovóban, hogy fizikailag lehetőség nyílt az elszakadásra. Ha szerb csapatok állomásoznának az országban, akkor ez a lehetőség nem nyílt volna meg.
MN: Ez nyilvánvaló igazságtalanság - amiből akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy a nemzetközi jog teljességgel hasznavehetetlen.
VL: A nemzetközi jog és a belső jog közt az a felette nagy különbség, hogy a nemzetközi kapcsolatokban nincs központi hatalom. A belső jog betartatása felől a főhatalom birtokosa rendelkezik. De ha ezzel az állítással egyetértenénk, akkor azt is állítanunk kéne, hogy igazából a belső büntetőjogra sincs szükség. Mert hát hol szőkítenek olajat egy országban, hol meg nem, de az olajszőkítőket csak ott kapják el, ahol rendelkezésre állnak a feltételek, jelesül ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróság jól teszi a dolgát. Ebből mindazonáltal nem következik az, hogy a jogra nincs szükség. Ez így van a nemzetközi joggal is.
MN: Janez Jansa szlovén miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Szerbia nem a mostani politikájáért szenvedi el ezt a büntetést, hanem az előzőért. Amit egy diktatúra formált, még akkor is, ha rendelkezett bizonyos demokratikus kellékekkel. A mostani szerb kormány tehát annak a rezsimnek a balhéját viszi el, amelyet ő döntött megÉ
VL: Igen, a mostani szerb vezető politikusok döntötték meg Milosevicet - igaz, némi külső támogatással és főleg amerikai nyomás mellett -, és velük szemben mélységesen igazságtalan az, ami történik. De ez az okoskodás semmit nem segít annak a kérdésnek a megoldásában, hogy mi történjék Kosovóval. Lehet azt mondani, hogy igazságosabb lenne, ha ezt a szerb kormányt, annak esetleges jó szándékát nem hagynánk figyelmen kívül, és Kosovo visszaintegrálódna Szerbiába. Ha az albánok készek lettek volna valamilyen köztes megoldást fönntartani, azaz elfogadni, hogy a főhatalom az ENSZ és a NATO kezében maradjon, akkor érdemes lett volna gondolkodni ezen. Így nem. Ha két tökéletesen ellentétes szándékkal találkozunk, akkor valamelyik mellett állást kell foglalni.
MN: Lehet-e precedens Kosovo? És mire? És hol? És egyáltalán, mi az, hogy precedens?
VL: A precedensnek a nemzetközi jogban nagyon fontos szerepe van, mert roppant nehezen megy a jogalkotás. Rengeteg szokásjogi norma van, az ENSZ alapokmányának egyes normáit is szokásjogi alapon értelmezik 1945 óta. Ha a hágai bíróság egyik ítéletében például a függetlenné vált népekkel kapcsolatban azt mondta, hogy a "minden határ maradjon a helyén" doktrínából kell kiindulni, akkor az általánosan elfogadottá vált. Ezért alkalmazta ezt például a Badinter-bizottság is Jugoszlávia felbomlásakor. De Kosovo esetében a precedenstől én azért nem tartok, mert ahhoz, hogy valamelyik térségben elinduljon egy elszakadási folyamat, és az önrendelkezési jogot valósítsa meg egy nép, megfelelő politikai, gazdasági, katonai előfeltételek kellenek. Ha ezek nincsenek, akkor hiába hivatkozik bárki arra, hogy Kosovo is levált Szerbiáról. Észak-Oszétia és Abházia most hiába mondja azt, hogy ők is a függetlenséget, a Grúziától való elszakadást fontolgatják, nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Egy terület független állammá válását az államok jelentős csoportjának kell támogatnia. Nem az elismerés hozza ugyan létre az államot, de ha az elismerés elmarad, könynyen úgy járhat bárki, mint az Észak-ciprusi Török Köztársaság, amit egyetlen állam ismert el, Törökország.
MN: Mikor ismerje el a magyar kormány Kosovót?
VL: Látni fogjuk, hogy az unió kormányai mikor és hogyan foglalnak állást. Nyilván nem nekünk kell az éllovasnak lennünk. Részesei vagyunk azonban egy olyan szervezetnek, amely politikai döntéseket is próbál hozni. Most nem lesz ilyen politikai döntés, hisz nincs meg az egyetértés. Néhány ország azt mondja, hogy semmi szín alatt nem ismeri el Kosovót: Ciprus, Szlovákia, Románia, Spanyolország, Görögország és Bulgária. Ilyenkor nincs mit tenni, az unió ilyen ügyekben nem hozhat többségi döntést. De mindvégig intenzív egyeztetés zajlott, minden állam minden pillanatban tudta azt, hogy a másik állam kormánya mit gondol és hogyan kíván cselekedni a történet egy-egy pontján. A hazai sajtóban valaki a magyar kormány szemére hányta, hogy mindig változtatja az álláspontját - ez épp azért történt így, mert az egész EU töprengett azon, hogy mit tegyen, és eközben hol ilyen, hol olyan álláspontok fogalmazódtak meg. Az a kérdés pedig, hogy melyik állam mikor, milyen sorrendben ismeri el Kosovót, néhány hét múlva tökéletesen érdektelen lesz. Nyilván jó lett volna, ha az erre hajlandó uniós tagállamok egyszerre teszik ezt meg - de nem tudok okosabbat mondani annál, mint hogy evvel a szituációval számolni kell. Mint ahogy számolni kell avval is, hogy a szerb és az orosz kormány még nagyon sokáig nem lesz hajlandó az elismerésre.
MN: Ez úgy nagyjából tavaly ősszel derült ki, amikor Moszkva világossá tette, hogy az Ahtisaari-tervet megvétózná az ENSZ BT-ben. Mi lehet ennek az orosz makacsságnak az oka?
VL: A világpolitikában egy sok pályán játszódó mérkőzés folyik, mindenekelőtt a két nagyhatalom között. Sok a vitás, nyitott kérdés: mi történjen Iránnal, a rakétavédelmi pajzzsal, Grúziával, az orosz gázzal, Ukrajnával. Kosovo egyike volt azoknak a területeknek, ahol ezt a küzdelmet megvívták. Nem tudom, ki mit kínált a Kremlnek, vagy mit gondolt adunak, de ha volt is valamilyen elképzelése, hát nem jött be. Az oroszok nagyon következetesek voltak. Kosovót nem tekintették alku tárgyának. De Oroszország korábban sem nézte jó szemmel, ami a Balkánon történik, az oroszok kezdettől fogva nem értettek egyet avval, amit ők nyugati geopolitikai terjeszkedésnek élnek meg a régióban. Ez a politika maradt az irányadó a mai napig. Közvetlen beavatkozásra még nem láttunk példát, erőteljes reakciókra viszont igen.
MN: Egy orosz külügyi hivatalnok pár napja súlyos következményekkel fenyegette meg az új államot elismerő országokat, így értelemszerűen minket is. Tudott-e a szándékainkról a Kreml? És magunkra vegyük-e ezt a fenyegetést?
VL: A magyar és az orosz diplomácia érintkezett Kosovo ügyében, sőt, feltételezem, a legmagasabb szinten is esett róla szó. És világosak voltak az álláspontok. A moszkvai kormány hosszú hónapok óta tudja azt is, hogy Kosovót az Egyesült Államok és huszon-egynéhány uniós ország, köztük Magyarország is el szándékozik ismerni. Ha valamit tenni akartak volna ennek megakadályozására, azt már meg kellett volna tenniük. Most már, hogy az ügy befejeződött, valószínűleg az orosz kormány is új lapot nyit.
