Csontvázak, tartozások, remények

Távolról nézve meglepetés, közelről figyelve nem annyira váratlan fordulat, hogy egy hajdúsági kisváros lakói leváltották a régóta regnáló fideszes városvezetést. A történetben teret kapnak a korábbi ellenzéki pártokból kivált civilek, megjelenik benne az akkumulátorgyár-para, felbukkan Magyar Péter is, és a háttérben pi víz csordogál a közkútból.

Hajdúnánást, ezt a 17 ezer lakosú kelet-magyarországi kisvárost országosan a legtöbben alighanem a néhány éve nagy dérrel-dúrral bejelentett, aztán a közelmúltban nem kevésbé figyelemre méltó sunnyogással sztornózott MotoGP-beruházás kapcsán ismerték meg. A projekt, amelyet a fideszes látványberuházások egyik legnagyobbjának szántak 2020-ban (erről részletesen beszámoltunk: Akiket a benzingőz megcsapott, Magyar Narancs, 2020. augusztus 6.), végül az egyik legfeltűnőbb bukta lett, amit az ország az utóbbi időben látott – pedig nem volt gyenge a felhozatal. Az akkori jóhír-hozó pártemberek közül mára többen a tápláléklánc alsóbb régióiba zuhantak: Palkovics László technológiai és ipari miniszter 2022-ben lemondott a tárca éléről, az idén pedig a győri egyetem kuratóriumának elnöki posztjáról is távozott; Kósa Lajos a Fidesz funkció nélküli alelnökeként keresi régi befolyását; Tiba István országgyűlési képviselő egyre szorultabb helyzetben van megyén belül és kívül, míg Szólláth Tibor tizennégy év után megvált hajdúnánási polgármesteri székétől, és úgy tűnik, ezzel együtt a hátországát is elveszítette (róla az A posztómellény alatt című keretes írásunkban olvashatnak izgalmas dol­gokat). Komoly átalakulást jeleznek a megye politikai hangulatában a helyi önkormányzatokban történt személycserék, és innen nézve e folyamat nem feltétlenül csak erre a környékre szolgál tanulságokkal.

Szűk a tér

Amikor november elején megálltunk Hajdúnánás főterén, a Kossuth-szobor árnyékában, körültekintve aligha tudtuk volna megmondani, hogy az elmúlt másfél évtized legnagyobb helyi közéleti átalakulásán van túl a város. Az efféle dolgok a hétköznapi élet felszínét ritkán hasítják fel: a körforgalomban ugyanolyan komótosan tekerték a biciklijüket a bevásárlásból hazafelé igyekvő nyugdíjasok, amennyire ráérősen ténferegtek a kirakatok előtt a napköziből kilépő kiskamaszok is. Nem ezeken a szinteken jelentkezik elsősorban az átalakulás, de kétségtelen, hogy elég csak kissé megkapargatni a felszínt, és máris rálátunk a helyi közélet sajátosságaira. Egy csókolózó párt kellett megzavarni ahhoz, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a leköszönő kormánypárti városvezetés egyik utolsó akciójaként szeptember legvégén felállított Kovács Béla-mellszobrot. A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egykori főtitkárának Babusa János Munkácsy-díjas szobrász készítette zsánerbüsztjét Nagy István agrárminiszter úgy avatta fel, hogy közben arról beszélt, „egy nép ezeréves szabadságvágyát, az önrendelkezés és a függetlenség iránti elköteleződését, hűségét Istenhez, hazához, családhoz nem tudják eltiporni, mert ragaszkodunk értékeinkhez és kitartunk mellettük”. Mondta mindezt három lépésre a szocializmus idejéből megmaradt, négy ismeretlen vöröskatonának emléket állító sírhelytől. Szűk a tér egy kisvárosban, történelmi, politikai és sokszor mentális értelemben is. Kovács Béla egyébként legjobb tudomásunk szerint soha nem járt a településen, és másmilyen módon sem kapcsolódik közvetlenül Hajdúnánás históriájához. De hát ez legyen a legnagyobb baj, az már kínosabb kérdés – miként az október elején a város vezetését átvevő Bódi Judit polgármestertől megtudtuk –, hogy a Szólláth-féle önkormányzat az utolsó napokban elfelejtette kifizetni a szobrot, így a szerencsétlen művész egyelőre hiába kilincsel a pénze után.