Interjú

„Ennél többre nem vágyom”

Őrsi Gergely, a II. kerület polgármestere

Belpol

Az egyik legsikeresebb budapesti polgármestert kerületének változó politikai ízléséről, az MSZP-hez fűződő viszonyáról, pannonhalmi kirándulásáról, Karácsony Gergelyről, Vitézy Dávidról és a napi munka szépsé­geiről kérdeztük. Interjúnkban felfedi eddig titkos szándékát is: újrázni akar!

Magyar Narancs: Az elmúlt években több nyilatkozatában is arról beszélt, hogy a polgármesteri munkában nincs helye pártpolitizálásnak. Ám felteszem, nehéz, és talán nem is célszerű ehhez tartania magát most, amikor közeledik a választás, indul a kampány, s a fővárosban minden a pártpolitikai egyezkedésről szól.

Őrsi Gergely: Önmagában a polgármesteri szerep nincsen feltétlenül távol a pártpolitikától, de én itt, a saját munkámban szeretném ezt a kettőt távol tartani, és azt hiszem, ezt sikerült is megoldani eddig. Sem az országban, sem Budapesten nem jellemző, hogy a pártpolitikától ódzkodnának a polgármesterek, de én ezt tartanám kívánatosnak. Ami az ellenzéket illeti Budapesten, arról a jelen pillanatban nem mondhatnám, hogy jó a véleményem. Megint az uralja a róla szóló hírek nagy részét, hogy milyen felállásban, milyen listán, milyen előválasztás megrendezése után kívánnak indulni. Egyelőre ebben az önmagukról, illetve a strukturális, szervezeti keretekről szóló beszédben, a másiknak üzengetésben merülnek ki ennek a térfélnek a szólamai.

MN: Ilyen szempontból beszélt arról, hogy a 2019-es önkormányzati választás relatív ellenzéki sikere után milyen mély kiábrándultság követte a 2022-es parlamentit, aminek az árnya a mostani alkudozásra is rávetül.

ŐG: A személyes tapasztalatom nem magáról a 2022-es választásról szólt, hanem az akkori kudarcot követő felelőskeresésről, üzengetésről, taktikázásról. Elmondani nem tudom, hány kiábrándult választóval beszéltem akkoriban, akiket ez a civakodás, felelősséghárítás, képmutatás eltolt az ellenzéktől, sőt magától a politikától is. Volt itt akkoriban egy időközi választás, és azoknak a választóknak nagy része, akiket felkerestünk, nyíltan kimondta, hogy nekik ez az egymásnak üzengetés, ez a folyton a másikat hibáztató hozzáállás nem kell.

MN: Mint a párt tagja, részt vesz-e annak kialakításában, hogy az MSZP hogyan vegyen részt az ellenzéki választási felkészülésben?

ŐG: Nem. Ahhoz tartom magam, hogy az én polgármesteri munkámban a pártpolitikának a lehető legkevesebb helye van. Nagyon sajnálom, hogy az ellenzék nem szólt bele jobban, hogy a Budapestről döntő választást ne alakítsák át a pártokról szóló szimpátiaszavazássá. Ez a Fővárosi Közgyűlés munkájának biztosan nem fog jót tenni.

MN: Azért önnek is volt nemrégiben egy elhíresült kijelentése, miszerint mindennap gondolkodik azon, hogy kilépjen-e az MSZP-ből.

ŐG: Ez ugyanerre a dilemmára utalt. Polgármesterként egyszerűen nem a pártot kell képviselnem. Nincsen bal és jobb oldali kátyú, egy kerületet nem lehet ilyen szempontok alapján vezetni.

MN: Mindezzel együtt nem lépett ki az MSZP-ből – vagy továbbra is fontolgatja?

ŐG: Amikor magát a választási rendszert is folyton változtatják és az ellenzék is rengeteg felállásban tervez indulni, sok minden felmerül az ember fejében. Egy dologban vagyok csak biztos, hogy a II. kerületet szeretném vezetni, ameddig a politikai karrierem tart, ennél többre nem vágyom, nem is ambicionálom. Ezt is csak addig lehet csinálni, ameddig az ember szívvel-lélekkel tudja a területét képviselni. Az önkormányzati politika szerintem a politika legszebb része, és ettől nem érdemes a pártpolitika irányába eltávolodni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.