Interjú

„Fiatal, dühös és csalódott voltam”

Gyöngyösi Márton, a Jobbik egykori elnöke és képviselője

Belpol

A radikális Jobbiktól és a hírhedt zsidólistázós kijelentéstől jutott el Gyöngyösi Márton addig, hogy EP-mandátuma és magyarországi politikai karrierje lezárása után a családjával együtt inkább Brüsszelben marad. De hogyan lesz egy diplomatagyerekből a szélsőjobb egyik legismertebb arca, majd abból hogyan változik elvhű atlantistává? Ezt próbáltuk megfejteni maratoni beszélgetésünk során az egykori elnökkel, aki októberben a pártból is kilépett.

Magyar Narancs: Mi volt az első politikai élménye?

Gyöngyösi Márton: Szüleim külkereskedelmi pályája révén a gyerekkorom legnagyobb részét külföldön töltöttem, ami egy érdekes létforma. Önmagában is bonyolult kérdés a nemzeti identitás, de még összetettebb egy diplomatacsemeténél, főleg ha magyar, és főként, ha a rendszerváltás körüli időszakban cseperedik fel. Saját tapasztalataim alapján két véglet létezik: az egyik a gyökértelenség határát súroló kozmopolitizmus, a másik a túlkompenzálással terhelt ragaszkodás a gyökerekhez. A lét, a tudat és ennek részeként a nemzeti identitás is ebben az egészségesnek egyáltalán nem mondható dialektikában fejlődik ki. Amikor az ember a hazájától távol él, akkor mesterségesen létrehozott körülmények között éli meg a magyarságát, amikor meg rövid időszakokra hazatér, akkor meg túlidealizált környezetben. Konkrétabban, a saját helyzetemre vetítve: én a magyar irodalom és költészet nagyjaival kisgyerekként Egyiptomban, serdülőként Irakban, Afganisztánban és Indiában találkoztam, ahol német, majd angol nyelvű iskolákba jártam, a nyarakat pedig kivétel nélkül a szülővárosomban, Kecskeméten töltöttem az apai nagyszüleim házában, ami egy meseszerű, nagyon különleges környezet volt. Nagyapám mélyen hívő, konzervatív, kiskun­sági tehetős kulák család sarja, aki Kecskemét város főépítészeként ment nyugdíjba, nagymamám pedig Esztergom egyik leggazdagabb kereskedőcsaládjába született. A két háború között ez a két világ szinte átjárhatatlan volt, mégis házasság lett belőle. A két család történetében később annyi volt a közös, hogy a kommunizmus alatt mindkét család mindent elveszített. A családban mindig téma volt a politika, és ezzel a háttérrel talán nem meglepő, hogy nem a politikai baloldal irányába ápoltunk gyengéd érzelmeket. Amikor később, a 90-es évek legelején Magyarországon jártam a középiskolát, meghatározó, lelkemig hatoló élmény volt hosszú órákon át végigállni a metsző hidegben türelmesen várakozó sort a Kossuth téren, hogy végső búcsút vegyek a Parlamentben felravatalozott Antall Józseftől. Máig őrzöm az Antall személye iránti tiszteletemet, sőt a higgadtsága, józansága, eleganciája, európaisága iránti csodálatom a korom előrehaladtával egyre nő, különösen a mai közéleti viszonyokból visszatekintve. Ettől azonban teljesen függetlenül kritikusan viszonyultam a súlyos kompromisszumokkal terhelt rendszerváltáshoz, a jobboldal tehetetlenségéhez és amatőrizmusához, a Horn-kormány alatt pedig már teljes meggyőződéssel osztottam azokat a kritikákat, amelyeket az MDF-kormány nemzeti radikális irányból kapott Csurka Istvántól. Ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás korszakának a magyar belpolitikát érintő turbulenciái mellett párhuzamosan ekkor zajlik a globális színtéren az a nagy elméleti vita is, amely a hidegháborúból győztesen kikerekedő nyugati világrendet, a liberális demokráciát és a szabad versenyre épülő neoliberális gazdasági kapitalizmust vette kritikus górcső alá. A politika iránt élénken érdeklődő fiatalként óriási, szinte fanatikus meggyőződéssel és lendülettel vetettem bele magamat a közéleti vitákba mind itthon, mind az alma materemben, a dublini Trinity College-ban, ahol közgazdaságtant és politikatudományt hallgattam. A rendszerkritika akkor egy legitim álláspont volt, ami nálam nem felforgató szellemi irányzatokhoz való vonzódásból, hanem a nyugati oktatási rendszer alapjait képező kritikai gondolkodásból táplálkozott. A nemzeti radikalizmus berkein belül viszont ez néha összefolyt. Számomra például az EU-tagságunkkal kapcsolatos kritika a rendszerváltó politikai elitünk kritikájáról szólt: egy elbaltázott átmenet után, amelynek folyamatában elsinkófáltuk a nemzeti vagyont és átmentettük a kommunista rendszer hű szolgálóit, kapkodva, rossz feltételekkel csatlakoztunk. Attól tartok, hogy azokat, akik köreinkben az uniós zászlót lángra lobbantották, inkább a jakobinus lelkület hajtotta, mint bárminemű intellektuális meggyőződés.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Újabb menekülő kelet-európai politikus keres búvóhelyet Orbánnál

  • Domány András
Budapestről üzent Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyński-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?