"Ha képezzük és élesítjük az eszünket, akkor a világ bármelyik fontos versenyében elsők lehetünk, és fordítva is igaz, ha ezt elhanyagoljuk, ha nem tesszük, akkor minden versenyben alul fogunk maradni. Ezért azt javaslom, tegyük félre a tandíjról szóló, időnként egyébként megokolható elméleti és erkölcsi vitákat, és amíg nem leszünk Európa legokosabb és legképzettebb nemzete, addig ezt a vitát ne is vegyük elő újra" - mutatott irányt Orbán Viktor népszavazási kampánynyitó, más néven évértékelő beszédében. Azt egyelőre nem tudni, mikor lehet erről majd vitázni, vagyis mikorra leszünk észélesítéssel a legokosabbak, de sajnos azt sem, mi is volna az észélesítés pontos menete. Bár a felsőoktatás problémáinak megoldását a Fidesz legutóbbi választási programján nyilván értelmetlen volna számon kérni (nincs is benne egy szó sem erről), ám a tavaly publikált, immár igazi program, az "Erős Magyarország" sem kényezteti el az érdeklődőket. "Ismét visszaállítjuk a tandíjmentességet, mert a jelenlegi helyzet a tehetősek privilégiumává teszi a felsőoktatást, s évente több tízezer tehetséges fiatalt zár el az egyetemi tanulmányoktól" - áll az ország legtámogatottabb, kormányzásra készülő pártjának sokáig csiszolt tervezetében, további magyarázat nélkül.
Nagy valószínűséggel nincsen különvéleményük a párt országgyűlési képviselőinek sem, vagy ha mégis, azt alighanem egy közepesen súlyos fenyegetés hatására sem mernék elárulni és nyilvánosan vállalni.
Az egyetlen kivétel
a legidősebb honatya, Horváth János, aki januárban az Amerikai Közgazdasági Szervezet New Orleans-i konferenciáján az amerikai tandíjrendszer továbbfejlesztését tárgyaló munkacsoportot vezette (lásd az ÉS február 1-jei számát). A szekcióelnöki tisztet az egyetemi tandíjfizetés egyik nemzetközileg ismert szakértőjeként érdemelte ki, s korábban csaknem harminc évig az indianapolisi Butler Egyetemen dolgozott (tandíj: 26 ezer dollár/év). A Blikknek így nyilatkozott: "A mostani rendszer jó. Alacsony, szimbolikus tandíjjal, néha tandíj nélkül, néha pedig ösztöndíjjal kell tanítani a diákokat. Nem tartom szükségesnek a most működő rendszer megváltoztatását. Amúgy egy tudósnak az a dolga, hogy megvizsgálja a sokszínű finanszírozási lehetőségeket." De Horváth János külön kategória (elvégre ő már 2005. október 23-án is elfogadta Mécs Imre közös emlékezésre invitáló meghívását). A januári-februári eset után egyébként Szijjártó Péter rögvest eldarálta nagyjából az "Erős Magyarország" fentebb idézett mondatát, mintegy jelezve, hogy nem kívánnak foglalkozni a szeles és tapasztalatlan közgazdászprofesszor pártszerűtlen meglátásaival.
A közvetlenül a párthoz köthetők közül Cséfalvay Zoltán, a Gazdasági Konzultáció volt szóvivője, a Széchenyi-terv és a Fidesz gazdasági programjának egyik szülőatyja keltett némi feltűnést. Egy interjúban elhangzott kérdésre, vajon megúszható-e a tandíj bevezetése, kijelentette: "Igen, de ahhoz sajnos a teljes felsőoktatást mindenestül át kellene rendezni. Én mindig magán- vagy félmagániskolákban tanítottam, nyilvánvaló, hogy mások a diák elvárásai a tanárral szemben, ha fizetős a képzése. Nyilvánvaló az is, hogy ha az iskolarendszer szőröstül-bőröstül az állam irányítása alatt van, akkor olyan emberek jönnek majd ki az iskolákból, akik nagyon erős államhűséggel gondolkodnak. Lenne helye annak, hogy privát tőke jöjjön be az oktatásba, minden további nélkül működhetne az, ami Amerikában, hogy bizonyos tanszékek magánpénzből működnek. Sőt, lehetne a tandíj magasabb is, ha rendes ösztöndíjrendszerrel párosulna." (Lásd: Hírszerző, 2007. november 20.) Különösebb magyarázat nélkül, de hasonló szellemben nyilatkozott a kormány politikáját lépten-nyomon ostorozó Tölgyessy Péter is a Heti Válasz tavaly november 1-jei számában: "Tény, hogy tizennyolc hónap elteltével sincsenek igazán átfogó reformok. Így lassanként mégiscsak kitelhet a miniszterelnök ideje. Több fontos és néhány hasznos reformintézkedés azonban született. Ha jól működtetik, ilyen lehetne például az egyetemi tandíj. Ám az egészségügyben és sokfelé másutt is kifejezetten veszélyes irányba halad a kormány." Igaz, Tölgyessy nem szakértő, és bár két cikluson át a Fidesz képviselőcsoportját erősítette, a párt politikájára mostanra aligha van bármilyen befolyása.
A választások utáni, "reformokat, de azonnal" hangulatban született meg a CEMI átfogó tanulmánya. Az anyagot
független közgazdászok
állították össze, sokan mégis alternatív Fidesz-programnak (is) tartották a dolgozatot - a javaslat számos Fidesz-ígéret teljesítését tartalmazta, a szerzők részben a kormány gazdaságpolitikáját erős kritikával illető jegybank elemzői voltak, és ezt erősítette a mögöttük álló tanácsadói testület összetétele is (Csaba László, Chikán Attila, Jaksity György, Járai Zsigmond és Simor András - közülük ketten egykor az Orbán-kormány tagjai voltak). A tanulmány megállapítja, hogy az ország gazdasági fejlettségéhez képest túlságosan sokan vesznek részt a felsőoktatásban. "Ma már 70 ezerrel többen járnak egyetemre és főiskolára Magyarországon, mint ahányan azt egy hasonló méretű fejlett nyugat-európai országban tennék. (É) A jelenlegi helyzet fenntarthatatlanságát mutatja, hogy az elmúlt két évben az adott végzettségűek közül munkanélkülivé válók aránya a felsőfokú végzettségűek körében volt a legmagasabb." Gyógyírnak így a hallgatói létszámcsökkentést ajánlják, "az államilag finanszírozott képzésben részt vevők számának évfolyamonkénti 50 ezerről 40 ezerre csökkentésével, és a fizetős főiskolai, illetve egyetemi szakok esetében központilag meghatározott, magasabb minimum tandíj alkalmazásával". Tandíjról nincs szó, vagyis dehogynem: az államilag finanszírozott létszámkeret szűkítésével csak a mentesülők köre zsugorodna tovább, a költségtérítéses hallgatóknak pedig még növekednének is a terhei. (Amúgy ekként járt el egykoron az Orbán-kabinet; az államilag finanszírozott hallgatók létszámát a költségtérítésesek kárára elméletileg akár nullára is lehetne csökkenteni.) Az továbbra sem világos, hogy egy kisebb, privilegizált körben fenntartott, gazdagra-szegényre, lustára-szorgalmasra egyaránt vonatkozó hamis egyenlősdi miért is volna jobb, mint a diákhitellel, szociális segélyezéssel, ösztöndíjjal, a legjobbaknál mentességgel kombinált általános tandíj-kötelezettség. Arról sincs szó a tanulmányban, hogy - nyilván csak hosszú évek múltán és nem önmagában - az önrészfizetésnek fegyelmező ereje volna. Miközben az egészségügyet tárgyaló fejezet kimondja: "A vizitdíj megszünteti az egészségügyi ellátás ingyenességének illúzióját, és bár a valós költség töredékét jelenti, mégis jelentős mértékben csökkenti az indokolatlan orvoslátogatások számát."
Természetesen nem lehet megtippelni, hogy egy esetleges Fidesz-kormány kire hallgatna. A Századvég felmérése szerint ugyan a népszavazási kérdések közül a
tandíjeltörlés
támogatottsága a legkisebb, de a nép azért azt is megbízhatóan gyűlöli. (Nota bene: a Stumpf István vezette Századvég Alapítvány politikai iskolája a Corvinussal közös "politikai szakértő" képzésért félévenként 150 ezres tandíjat kér.) A Fidesz Befektetői Konzultációs Tanácsát vezető Járai Zsigmondnak (tagok még: Chikán Attila, Bánki Frigyes) ebben is sajátos véleménye van. "A tandíjjal az a probléma, hogy nem csökkentik az állami kiadásokat, nem csökkentik az adókat, de mellette még a tandíjat is beszedik. A vizitdíjnál ugyanez. Ha vizitdíjat, tandíjat fizetnek az emberek, akkor kevesebb adót kellene fizetni. De az, hogy fizetjük az adót is, meg a tandíjat is, meg a vizitdíjat is, az nem jó. Hová megy a pénz? El lehet dönteni: ha tandíjat és vizitdíjat kell fizetni, akkor kevesebb legyen az adó is." (Lásd: Hírszerző, február 12.) Eszerint a felsőoktatásban már most is elég pénz van, nemkülönben az egészségügyben. A szociális kiadásokat sokalló Járai - ha kérdik - vélhetően majd elárulja, honnan is kell elvenni; nyugdíj, családtámogatás, egészségügy, közoktatás, ilyesmik jöhetnek szóba. (A másik kiadáscsökkentésben utazó közgazdász, Csaba László a vizitdíj bevezetésekor azt mondta, hogy az orvosok adminisztrációs költségei nagyobbak lesznek, mint a bevételei; azóta a közgazdászprofesszor ezt nem forszírozza, nyilván megkérdezte erről a háziorvosát.)
Pokorni Zoltán legalább őszinte: ő a mennyiségi képzésben hisz. "A tandíj nem az oktatási rendszerek tönkretevője, nem a patás ördög, hanem egy eszköz. A társadalom helyzetétől függően van, ahol lehet jól használni, van, ahol nem. Magyarországon az a cél: növeljük a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalok számát, mert a magyar gazdaság így lehet egy kvalifikált munkaerőre épülő, versenyképes gazdaság. Az elmúlt 15 évben gyorsan nyílt ki az egzisztenciális olló, hatalmasak a társadalmi különbségek, nem szabad a szegényebb gyerekek elé ilyen akadályt gördíteni." (stop.hu, február 11.)
Az oktatás színvonaláról, a képzések tartalmáról, a diplomák minőségéről, az oktatói kar elöregedéséről, a felsőoktatás menedzsmentjéről, a már a közoktatásban eldőlő esélyegyenlőtlenségről értelmes beszéd változatlanul nincs. Mint ahogyan nincs a szociális juttatások rendszeréről, a teljesítményértékelésről, az egyetemi autonómiáról, minőségbiztosításról sem - igaz, az ilyesmit bajosan lehetne népszavazási kérdésbe sűríteni. A Fidesznek innen, ha egyszer eljön az ideje, kutya nehéz lesz visszatáncolnia.
