Interjú

"Hamarosan ránk gyullad a ház"

Bárdos András tévés

  • Varró Szilvia
  • 2010. január 7.

Belpol

Nem akar már híradózni, más műfajok érdeklik a Tv2 Tények volt vezetőjét. Bárdos András az olajügyben megégette magát, mégse sikerült kiderítenie semmit. A televízió dolga szerinte a szórakoztatás, a hagyományos nagy tévék jövője kétséges. A Színművészeti Egyetem rektorhelyettese rasszizmusról, baloldali populizmusról és erektált péniszről is beszélt.

Magyar Narancs: Családi szolidaritás miatt hagyta ott a televíziót? Kiszivárgott hírek szerint távozásának oka nemcsak a csatorna spórolása volt, hanem az is, hogy elégedetlenek voltak felesége, Máté Krisztina számaival.

Bárdos András: A távozásunk okairól és körülményeiről nem beszélhetek, így állapodtam meg a Tv2-vel. Hét éven át volt a munkahelyem, a tenyerükön hordoztak, nem fogok róluk rosszat mondani.

MN: Állítólag ön nem volt hajlandó Várkonyi Andreával műsort vezetni.

BA: Húha. De ugye nem erről fogunk beszélgetni? Amúgy meg ez nem olyan súlyú ügy, aminek befolyása lett volna bármire.

MN: Dolgozna Gyárfás Tamás tévéjében?

BA: Az elmúlt években azon kapom magam, hogy tele a fejem gondolatokkal, ötletekkel, de ezek egyike sem a híradózásra vonatkozik. Attól tartok, hogy az időközönként vagy naponta jelentkező híradónak most nincs válasza a hírtévék és az internetes hírportálok kihívásaira. 1990 után azért jöttem el a Magyar Rádió sportosztályáról, mert azt gondoltam, hogy sem annak a fajta rádiózásnak, sem a magyar focinak nincs jövője. És bár máig hiányzik a rádió, jól döntöttem. Most a hagyományos híradóról érzem ugyanezt - ha ezeket a világban futó szórakoztató hírmagazinokat egyáltalán híradónak lehet még nevezni.

MN: Volt kollégái szerint ön jó szerkesztő, de nem jó, túl konfliktuskerülő főnök.

BA: Hát ezen most jót röhögnek, akik az elmúlt években fanatikusnak, kompromisszumképtelennek tartottak. Azt hiszem, vannak ilyenek egy páran. Amúgy meg minden kritikából igyekszem tanulni, ebből is fogok. Hat évig voltam a Tények főszerkesztője, biztosan sok hibát követtem el.

MN: Pár éve például a fél Tények átment az MTV-be. Emiatt?

BA: Többségükben piacképes emberek, nevek a szakmában. Jobb ajánlatot kaptak a piacon. Sajnáltam a távozásukat, most is sajnálom.

MN: Mennyire próbálkozott be a politika a Tényeknél, és hogy próbálták kivédeni?

BA: Az általam elképzelt és a világban sokfelé alkalmazott szisztéma lényege, hogy a vezető, a napokért felelős szerkesztők, a supervisor és maga a kőbe vésett formátum, vagyis a szabályrendszer egy sajátos döntési folyamatot hoz létre. Nem kell két kézzel irányítani egy szerkesztőséget. Nem is lehet. Így egy ember befolyása a műsorra csekély. Amúgy meg, amennyire láttam, a politika lassan leszokik az ilyesmiről. Nem azért, mert javulnak, hanem mert semmi értelme. 1988-ban hatmillió embernek mondtam be a híreket a TV Híradóban. Ami ott elhangzott, szentírás volt. "Mondta a tévé." Emlékszik erre? Ma már nincs ilyen. Mindenki beszél összevissza; hogy pont egy hírműsor mit mond, majdnem mindegy. Egyébként tavaly éppen a Jobbik bizonyította be, hogy a tömegmédia nélkül is lehet sikert elérni. A közösségi média és a direkt marketing bizonyos szinten már elegendő.

MN: Miért törődött bele, hogy csökkenjen a közélet, és negyven százalékra nőjön a bulvár aránya?

BA: Nem jól emlékszik. 2003-ban, amikor átvettem a Tényeket, a bulvárhírek domináltak. Karambolok, bűnügyek. Amíg ott voltam, arra törekedtem, hogy ezek visszaszoruljanak. Ezzel együtt az elmúlt években sokat gondolkodtam, vajon sikerült-e megfogni a lényeget.

MN: Ön szerint a nézők megkapták öntől a sorsukat érintő ügyekben az alapos tájékoztatást?

BA: Jaj, de nehéz ez! Ha úgy kérdezi, hogy a magyar újságírók megértették-e az elmúlt húsz évet, a válaszom: nem. A taxisblokádot úgy közvetítettem, hogy fogalmam sem volt, valójában mi történik. És ma sincs. De ugyanezt elmondhatom a tévészékház ostromáról is. Legalább ötvenszer megmutattuk a nézőknek azt a képet, amikor az egyik rendőrparancsnok rákiált a beosztottjaira, hogy sisakot le. Azok meg csak néznek, hogy miért. Azóta sem tudom a választ.

MN: Egy oknyomozó műsornak lehetett volna a feladata, hogy ezekre a kérdésekre választ keressen. Miért nem volt soha ilyen mondjuk a Tv2-n?

BA: Drága és veszélyes.

MN: Az RTL Aktákban próbálkozott valami ilyesmivel, habár az olajügyek idején csúnyán megvezették.

BA: Ma már nem csinálnék olyan műsort. Az olajügy tényleg fájt. Egyszer csak feltűnt Karancsi Tibor, és beszélni kezdett. Aztán más szereplők jöttek, és újabb ún. dokumentumok. Mint egy igazi titkosszolgálati akcióban. A média eszközzé, üzenőfüzetté vált. Ráadásul már kifejezetten veszélyben volt a biztonságom. Volt testőr, autós üldözés, soha nem beszéltem erről, most sem fogok. De a végeredmény alapján kijelenthetem, hogy nem ér ennyit. Hiszen senkit és semmit nem lepleztünk le végül, semmilyen következménye nem lett a magyar társadalomban. Hacsak az nem, hogy sokakban megerősödött: a paranoid összeesküvés-mesék igazak lehetnek.

MN: Nem kéne akkor lehúzni a rolót? Mi következik mindebből önre és az újságírás egészére nézve?

BA: Szerintem mi értettünk félre valamit. Lassan az egész világ rájön, hogy a tévé nem erre való. Nem az a tévés dolga, amit Sebestyén Balázs csinál? Több millió embert szórakoztat naponta. Imponál nekem a személyisége. Vagy a Csillag születik. Milyen alapon ítél el valaki egy műsort, amelyik hárommillió embert mulattat? Miközben ártalmatlan. Sőt inkább hasznos, hiszen azt mutatja, hogy te is lehetsz sikeres, csak rajtad múlik.

MN: És ezt tanítja a Színművészeti Egyetemen?

BA: Nem. Nyilván nem. De a tévé mint szórakoztató eszköz túl sok funkciót vállalt. És úgy látom, ennek lassan vége. Ahogy a hagyományos értelemben vett nagy televíziók jövője is kétséges. Ha a számítógép kijön a dolgozószoba sarkából, ha metrón vagy a kanapén is használhatjuk az internetet, teljesen újraértelmeződik a tévé. És ebben nem látom a hagyományos híradók szerepét.

MN: Mi a felelőssége a Tv2-nek a szélsőjobboldali sztárok felfuttatásában?

BA: Ezt még nem kérdezték tőlem. Azt már igen, hogy az EP-kampányban miért nem szerepelt többet a Jobbik, de ezt nem. A válaszom egyébként: semmi. A szélsőjobb az interneten kommunikál, és a direkt marketing eszköztárát használja, megjegyzem egyébként, elgondolkodtatóan nagy szakértelemmel. Ön túl nagy szerepet, felelősséget tulajdonít a tömegmédiának.

MN: Jobboldali szélsőségesek országos ismertségre tettek szert a Tv2 segítségével.

BA: Vannak olyan országok, ahol a netre fordított reklámbevétel már nagyobb, mint a televíziókra. Egymás felé tartó mediális ágazatok vannak, minden ember egy külön médium. Csökken a főszerkesztő, szerkesztőség szerepe, hisz mindenki magának állítja elő a médiáját. Ebben a hírzivatarban, túlkommunikált világban majdnem mindegy, hogy egy műsor mit kiabál. Szerintem ennél sokkal veszélyesebb a baloldali demagógia, ami elöntötte az újságokat és a műsorokat. Ebben az országban az emberek egy része a kapitalizmusból annyit értett meg, hogy lehet felvenni hitelt. Hogy közben meg kell szakadni a munkában, hogy versenyezni kell, azt nem. És ebben tényleg nem segített a média. Ez nagy baj.

MN: Mi egy kereskedelmi tévé felelőssége romaügyben?

BA: Ezt a kérdést újra kellene gondolni. A televízióknak meg kellene állapodniuk, persze informálisan, hiszen ezt formálisan leírni maga a rasszizmus, hogy korlátozzák magukat. A tűzzel játszunk, és hamarosan ránk gyullad a ház. A progresszív politika, és ez nem jobb- vagy baloldal kérdése, zavarában eldobott magától bizonyos kérdéseket. Itt nálunk például a cigányok ügyét. A populista erők meg felvették. Én, bevallom, elvesztettem a fonalat ebben az ügyben. Az elmúlt években nem lehetett útját állni a rasszizmusnak, és nem lehet megállítani a híradó falainál sem. Ha egy társadalomban jelen van valami, nem tudsz csalni a híradóban, hogy elfedd. A magyarországi cigányság egy része a magyarokétól eltérő kultúrában él, ez pedig települések százaiban súlyos konfliktusokat okoz.

MN: Biztos ön abban, hogy a kulturális másság okoz problémát? Mi lehet romaügyben egy televízió, egy hírműsor policyje?

BA: Persze, ha a cigányok nem maradtak volna ki a földosztásból, ha sikerülne a cigány gyerekeket iskolába járatni, ha nem lennének ők az elsők, akik nem találnak munkát, akkor más lenne a helyzet. Az pedig, hogy egy hírműsornak mi lehet ebben a helyzetben a policyje, nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Hergelni tilos. Ez biztos.

MN: Milyen hírműsort csinálna szívesen?

BA: Máson jár az eszem. Nagyon nehéz egy híradóval megfogni a lényeget. Holott az amerikai NBC vagy ABC híradóihoz képest a mi híradóink kifejezetten komolyak. De egy kereskedelmi televíziónál dolgoztam, nem vagyok hülye, tudtam, hogy a nézők milyen vágyakkal ülnek a készülék előtt.

MN: Mintha csak a néző határozná meg a tévét, és nem fordítva.

BA: Nyilván kölcsönhatásról van szó. A tévé is meghatározza a nézőt, akár le is cserélheti. De egy 20 perces hírműsorocska nem tudja a csatorna nézőit kicserélni. Hibázik, aki erre törekszik. Nincs olyan, hogy fél hétkor felállítok minden nézőt, és újakat ültetek le. Annak készítünk műsort, aki nézi a csatornát. Tudom, hogy görbe tükör a bulvárhíradó, de valamilyen szempontból mégiscsak tükör. Csak nem szeretünk belenézni. Ahogy az egyszeri fotós mondta a reklamáló kuncsaftnak: "Amilyen pofa vág, olyan kép kap." Azért ezek a műsorok valahogyan mégiscsak a társadalmat tükrözik vissza.

MN: Meg az önhöz hasonló meghatározó tévések felelősségét.

BA: Nem tagadom. Az egyik órámon az egyetemen arról beszélgettünk, hogy miért rossz a magyar foci. Egy kollegina megkérdezte, Magyarország hányadik a világranglistán. Hát, hatvanadik-hetvenedik. És akkor mi a baj? - kérdezett vissza a lány. És igaza van! És a magyar tévések többsége ott van, ahol a magyar tűzoltók, a magyar politikai morál, a magyar focisták, vagy kicsivel azok felett. A fejlett világban, a győztesek közt. Igaz, a sor vége felé.

MN: De mi nem történt meg a magyar televíziózásban, és ez kiknek a felelőssége?

BA: Több véleményem van, és egyikkel se értek egyet. Mióta élek, hallgatom, hogy a tavalyi szilveszteri műsor jobb, mint az idei. Vegye elő a hatvanas évek műsorait, a nyolcvanas évek híradóit. Nézze meg, mit neveztek annak. Én semmiféle romlást nem látok, bár tény, hogy hiányzik egy erős köztévé, amely átvenne bizonyos funkciókat. Amúgy meg ez egyáltalán nem magyar jelenség. Vonnegut azt mondja például, hogy mindennapi hírforrásaink, a tévék és újságok annyira gyávák, és oly kevés információt közölnek, hogy csak könyvekből tudhatjuk meg, mi történik körülöttünk. Pedig ő az NBC-t nézi, nem a Tv2-t.

MN: És a tájékoztatás? Hogy a magyar állampolgárok tisztán lássanak egészségügyi reform és egyéb ügyekben? Az nem feladat?

BA: De. Az feladat. Sikerült-e az újságírásnak az eseményekkel szinkronban megértetnie a társadalommal, hogy mi történt az elmúlt húsz évben? Ha így teszem föl a kérdést, a válaszom az, hogy kevéssé, és ez mindannyiunk felelőssége. Ráadásul csomó dolgot épp mi vittünk félre, csúsztattunk el bután populista irányba. A kilencvenes években elkezdték az újságírók piszkálni a politikusokat, hogy üres a plenáris terem, nem dolgoznak. Miközben olykor éppen az a baj, hogy túlságosan is sokat dolgoznak. Nagyrészt a sajtó kényszerítette rá a politikát, hogy pénzügyekben hazudjon. Hogy a párttámogatási törvényt ne merje megváltoztatni, hogy ne merje egy ország kimondani, hogy egy választási kampány milliárdokba kerül.

MN: Volt-e a tévézésben olyan pillanat, amikor szembeköpte magát?

BA: Annak idején a Big Brother után következett a Jó estét, Magyarország! Én a stúdióban néztem, ahogy Évi és a srác, nem emlékszem a nevére, élőben dugnak. Akkor azt gondoltam, itt a vége. És bár ma is azt gondolom, hogy egy mértékadó, tekintélyes televízió nem mutathat genitáliát, azóta rájöttem, hogy van visszataszítóbb a képernyőn, mint egy erektált pénisz. Ugyanakkor a tévézésben új korszak kezdődött a Big Brotherrel. Ott alakult át valami mássá. A programszerkesztés ködbe vész, átalakul menüvé, a televíziók vagy mik majd kínálnak valamit, amit akkor és ott nézünk meg, amikor és ahol akarjuk. Nem kell többé hazaérni a filmre. Egyébként már ma sem kell. Fokozódik az interaktivitás, broadcast minőségű kamerákkal bárhonnan bármit lehet továbbítani.

MN: Ugyanakkor a piac növekedése és szélesedése eddig sem a versenyt fokozta és a pluralizmust szolgálta, hanem a homogenitás és a kommercializálódás irányába hatott.

BA: Úgy látja? Szerintem nem a piac nő, hanem éppen a versenyzők száma. A klasszikus, örökösen aggodalmaskodó, kutatgató újságírótípust pedig, úgy látom, a nagy tévékben leváltja a produktum-előállító szakember. Van pár tucat zseni, Amerikában, Hollandiában, a világ meg megy utánuk. Ugyanazt nézik mindenhol. Ugly Betti, Dr. House, Született feleségek. Hát ez nem túl izgi. Figyeltem magam a beszélgetés alatt, hogy a híradózásra vonatkozó kérdései mennyire hoznak lázba. Hát nem hoznak. Számomra ez véget ért.

Neked ajánljuk