Magyar Narancs: A jelenlegi földtörvény mennyiben felelős a mezőgazdaság problémáiért?
Juhász Pál: A magyar mezőgazdaság fejlődését alapvetően az 1991-1994 között hozott gyerekes és inkonzisztens földjogi törvények akadályozták meg. A földtulajdon már az 1991-es kárpótláskor elvált a földhasználattól, hiszen a földet cukorkaként osztogatták, a szövetkezetek szervezett szétválását pedig mindenféle módon megakadályozták. Mivel a tagok 90 százaléka nem volt hajlandó kimenni a téeszből, az 1994. februári földtörvény megbüntette őket azzal, hogy elrendelte a jogi személyek földvásárlási tilalmát. De ezzel nemcsak a szövetkezeteket tették instabillá, hanem a megelőző három évben kialakult új farmokat, az új kisszövetkezeteket, kft.-ket, bt.-ket is.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Mert csak az addig megszerzett földjük maradt meg, és a növekedéshez már nem vásárolhattak többet?
JP: Ennél is rosszabb volt a helyzet. A kárpótlási törvény szerint a kárpótoltnak akkor nem kellett a névleges és a tényleges földár közötti különbségre jövedelemadót fizetnie, ha legalább három évig tulajdonában tartotta a földet. Ezért tömegesen kötöttek zsebszerződéseket - nem osztrákokkal, hanem magyarok egymással -, hogy majd csak három év múlva írják át a tulajdont. De a földtörvény miatt már nem tudták átírni, ezért a kollégák, rokonok által kialakított új farmok egyszerre illegitim helyzetbe kerültek. Pedig azért kezdték el ezeket kialakítani, mert amerikai mintára a magyar bankok és a minisztérium is ezt tanácsolta nekik. Amerikában az 50-es években alakult ki, hogy a komolyan beruházó családias gazdaságok lehetőleg alakuljanak corporationné, hogy öröklés vagy összeveszés esetén csak üzletrészeket lehessen belőle kivenni, külön elemeket ne. Hiszen az épületek, az állatok és a föld együtt alkotják a gazdaságot, ha kiemelnek belőle részeket, a többi is elértéktelenedik. Másrészt ezen a bázison jöttek létre Amerikában a szomszédsági együttműködések, amikor három szomszédos tanya csinál egy közös tehenészetet. Tehát ott éppen a családias gazdaság stabilitásának érdekében vezették be a cégformát, amit nálunk először szintén javasoltak a szakértők, majd az 1994-es földtörvény ezt egyszer csak ellehetetlenítette. A jogi személyeknek megtiltott földvásárlás aztán megakadályozta, hogy világos rendeződés történjen a kárpótláskor szétosztott földeknél. Ráadásul a bérleti időt is tíz évben maximálták, minimuma pedig nem volt.
MN: Milyen következményekkel járt ez a mezőgazdaságra?
JP: Éppen Torgyán József miniszterségének idejére látták be tömegesen a gazdálkodók, hogy a kisparasztias gazdálkodásról szőtt álmok semmit nem érnek, inkább bérbe adják a földjüket. Ezért az ezredfordulóra óriási koncentráció jött létre, gyakorlatilag megszűnt az otthoni állattartás, és a növénytermesztés is a nagytáblás művelésre rendeződött át. De a rengeteg elaprózott és rövid távú bérlet miatt ezek is teljesen bizonytalan keretek között működnek, ezért nem is mernek rendesen beruházni. Mert hát ki vállal 15-20 éves elkötelezettséget, ha nem tudhatja, meddig van az adott földdarab az ő kezelésében? Így aztán a magyar mezőgazdaság tőkevonzó képessége minden környező országénál kisebb, a modernizálásban lemarad, a versenyképessége szorul vissza.
MN: A kibocsátásban, foglalkoztatásban mekkora a lemaradásunk?
JP: A beruházási szint már évek óta az 1991-es szint 90 százaléka, holott 1991-ben agrárválság volt - miközben a lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál több mint kétszeresére nőtt. A termelés a növénytermesztésben a 80-as évek szintjének 85-90 százalékánál, állattenyésztésben a felénél jár. Hozzáadott értékben és foglalkoztatottak számában már csak 40 százaléknál.
MN: Lehet a 80-as évekhez mérni? Hiszen akkor a szocialista tábor mindent megvett tőlünk, mesterséges árakon.
JP: Ez természetesen igaz, de az arányok még így is nagyon rosszak. Ha a hozzáadott érték a negyedével csökkent volna, az nagyjából érthető volna. De 60 százalékkal?
MN: Ehhez képest mintha húsz éve csak azzal foglalkoznánk, nehogy a külföldiek megszerezzék a magyar földet.
JP: Ezt sokkal egyszerűbben is meg lehetett volna akadályozni. Mondják azt, hogy csak magyarországi természetes személyekből álló jogi személyt fogadunk el földtulajdonosnak, az ügyvezetőnek pedig itt kell laknia, és kész. Akkoriban ezt én parlamenti képviselőként javasoltam is. De azzal, hogy a cégeket kirakták a földszerzési versenyből, a földspekulációt odaadták az ügyvéd barátaiknak. Félreértés ne essék, amikor 2,5 millió parcellára van osztva a föld, ráadásul a tulajdonosok az országban és a világban összevissza élnek, a földspekuláció kikerülhetetlen. Valakinek vállalnia kell, hogy az egy táblába tartozó földeket összevásárolja, és a táblát használhatóvá teszi, hiszen 2,5 millió birtokon nem lehet gazdálkodni. Nyilvánvalóan az lett volna a logikus, ha ezt gazdálkodók vagy specializált szervezetek csinálják, ehelyett odaadták a kárpótlási jegyekkel üzletelő ügyvédi irodáknak. A kormány által beterjesztett törvényeket Torgyánék és az akkor önmagukat hergelő Magyar Út Körök faragták át, ami miatt azok még technikailag is rosszak lettek. Antall József ugyanis 1991-re már lemondott az agrárügyekről, mert a Magyar Út Körök a pénzügyi törvényeket is támadták. Ha pedig a banktörvényt, a csődtörvényt, a jegybanktörvényt is sikerült volna szétverniük, abból még nagyobb bajok lettek volna, ezért inkább odaadta nekik az agrárszabályozást.
MN: Az nem volt valós veszély, hogy a még olcsó földeket külföldi spekulánsok vásárolják fel a magyar gazdák elől?
JP: A spekuláns annyit tesz, hogy megpróbál összehozni egy összefüggő táblát, mert az többet fog érni, mint ha darabokban van. A 90-es évek törvényei miatt ez hasznos szolgáltatás. Ha a magyar kocsmáros vásárolhat földet, akkor kikerülhetetlen, hogy azt egy pécsi vagy egy linzi ügyvédi iroda veteti meg vele strómanként. Nem tudjuk, ki adja a pénzt, és igazából nem is annyira érdekes.
MN: A földtörvény azóta lényegében nem is változott?
JP: Semelyik kormány nem merte alapvetően megváltoztatni, de módosítások voltak. Az első Orbán-kormány az állam által bérbe adott földeket kivonta a földtörvény hatálya alól, és legalább a barátainak privatizált 12 állami gazdaság 50 éves bérleteket kapott. A Medgyessy-kormány pedig húsz évre növelte a bérleti idő maximumát, és jövedelemadó-mentességet adott annak, aki öt évnél hosszabb időre adta bérbe a földjét, hogy a földet művelő számára legalább egy foszforműtrágyázás ne legyen irreálisan bizonytalan beruházás. De távlati beruházásra főleg azoknál került sor, akik az államtól béreltek földet, ezen a körön kívül alig. Mondjuk, egy Raskó György megtette, mert ő vagány, de messze nem ez az általános. Ezért összességében nagyon kevés a modernizáció, a mezőgazdasági infrastruktúra elavul.
MN: De hát most adták át a Csányi Sándor-féle Bonafarm hatalmas új tehenészetét, még Orbán Viktor is ott bohóckodott.
JP: Kevés ennél komikusabb helyzet van. A miniszterelnök a Bonafarm tehenészetét példaként emlegeti, éljen a bátor magyar beruházó stb., majd két hét múlva elkezdik tárgyalni azt a törvényt, amelyik azt üzeni: aki csak huszadakkora beruházást is csinál, mint most a Bonafarm, az bolond.
MN: Mivel üzeni ezt az új törvény tervezete?
JP: Azzal, hogy jogi személy továbbra sem vehet földet, és ezentúl bérbe is csak legfeljebb 1200 hektárt vehet, azt is csak akkor, ha legalább száz embert foglalkoztat. Holott az állattartás ma már csak óriási telepeken kifizetődő. Egy Bonafarm méretű tehenészethez legalább 2500 hektáron kell tömegtakarmányt termelni vagy háromezer hektáron legeltetni. Nem feltétlenül kell ekkora területet egyedül bérelni, mert szomszédsági szerződésekkel is megoldható a takarmány előállítása és a trágya elhelyezése. De az ilyen szerződésekre való ösztönzés nem szerepel a törvényben, pedig nagy szükség volna rá. Továbbá az állattartás nem annyira munkaintenzív, hogy kétszáz ember kellene egy ekkora állományhoz. Ha pedig valaki egy rendes gabonafarmot működtet, akkor ezer hektáron csak négy embert foglalkoztat, különben nem lesz hatékony.
MN: A kormány célja, hogy ilyen nagy birtokok ne legyenek.
JP: Ez nagyon szép eszme, de miután 1991-92-ben azoknak adták a földet, akik azt sem tudták, merre keressék, már máshogy alakult a helyzet. A politika most rájött, hogy nem tetszik neki, ami a saját hülyesége miatt létrejött, ezért aki a zűrzavar ellenére eddig mert beruházni, azt is ellehetetlenítik. Már most is alacsony a magyar agrárium teljesítménye, de újabb húsz évre elhalasztjuk a felemelkedést.
MN: De az kijelenthető, hogy a kisebb gazdaságok kooperációja jobb, mint ugyanazon a területen egy nagy vállalkozás?
JP: Mint alapelv elfogadható. A mezőgazdaság is rugalmas tudásgazdaság, ezért a többféle ötlet általában többet jelent. Nagyobb a növekedési potenciál, ha képzett, de önmagukban nem túl nagy gazdasággal rendelkező emberek működnek együtt, mintha egyetlen befektető van jelen. Az európai húsipart azok a dán és holland szövetkezetek határozzák meg, amelyek családias gazdaságokon alapulnak, miközben a legiparszerűbb technológiával dolgoznak, és egy évben levágnak kétmillió teljesen egyöntetű sertést. De Magyarországon csak a nagyok tudtak igényes beruházásokat csinálni, mert az együttműködés lehetetlen volt. Eleve hiányoztak a szelekciós szempontok, hogy kik lehetnek gazdálkodók, pedig csak komoly emberek tudnak együttműködni. Aztán a földhasználóknak rengeteg, az örökléssel csak növekvő számú tulajdonos hollétét kellett kinyomozniuk, és velük megkötni az ötéves szerződést, amihez legalább egy jogban jártas adminisztrátorra szükség van. A jogszabályok által előidézett problémákon csak a nagyobb vállalkozók tudtak felülemelkedni, mert ők rendelkeznek kapcsolati, intellektuális tőkével és pénzzel.
MN: Hány nagy van Magyarországon?
JP: Nagyjából 30 ezer profi gazdaság van, és további 200 ezren próbálnak valahogy megélni mezőgazdaságból. Ha nagyüzemnek azt tekintjük, hogy a vezetés és a munkaszervezet elválik egymástól, akkor abból olyan négy-öt ezer lehet. Most őket fenyegetik, és majd kiderül, hogy a fenyegetésen túlmennek-e. De a beruházási hajlam biztosan tovább romlik.
MN: A másik változtatás, hogy mivel lejár a meghosszabbított moratórium, 2014-től már nem lehet kizárni a földszerzésből az Európai Unió polgárait. Ennek milyen következményei lehetnek?
JP: Mivel nem lehet az uniós polgárok között különbséget tenni, mindenkire vonatkozik majd az a korlátozás, hogy csak a húsz kilométeres körzetben lakó mezőgazdasági foglalkozásúak vehetnek földet. Attól, mondjuk, nem kell félni, hogy külföldiek tömegesen ide fognak költözni. Azok sem jártak igazán jól, akik korábban idejöttek, mert a zavaros viszonyok, a rosszabb szolgáltatások és a kiszámíthatatlan hatósági eljárások miatt nem tudtak alacsonyabb költségszinten termelni, mint odahaza. A korlátozásokkal elvben egyet lehet érteni, de megint csak nem vesznek tudomást a magyarországi helyzetről.
MN: Más európai országokban is vannak ilyen korlátozások.
JP: Persze, Franciaországban és Dániában is hasonlókat írnak elő. Teljesen rendben van, hogy gazdaságot az kezeljen, aki ért is hozzá. Ha a szakértelmet és a húsz kilométeres körzetben lakást 1992-ben írják elő, ideális rendszer alakult volna ki. De ma már más a helyzet, amihez a korlátozás nem mindig illeszkedik. Van, ahol a szabályozás lehetőséget ad a parasztpolgárság megkapaszkodására, míg máshol káros hatásokkal jár.
MN: Mitől függ, hogy a szabályozás majd árt vagy használ?
JP: Például Szatmárban jó, ha a helyi gazdálkodókat előtérbe helyezik, mert ott még létezik a kooperációs hagyomány, a helyi gazdálkodók hatékonyan tudnak együtt dolgozni. De az abaúji falvakban már rég nincs meg ez a kultúra, és arrafelé nagymenők sincsenek. Máshol lakó szakképzett vállalkozók az utóbbi időben végre elkezdték arra a területre is kiterjeszteni a tevékenységüket. Egyáltalán nem voltak elegen, de mostantól a távoli vállalkozóknak ez még tilos is lesz. Senki nem fogja használni a falu határát, megint hagyjuk a dombvidékeket tönkremenni, az ottaniaknak még kevesebb lesz a munka. A jogalkotónak azonban nincsen tudomása az élet változatosságáról. Nem véletlen, hogy Franciaországban a birtokpolitikát a falucsoport szintjén csinálják, mert ott lehet eldönteni, minek van hagyománya, földrajzi lehetősége.
MN: Abból mi lehet, hogy most már aztán tényleg rászállnak a zsebszerződésekre?
JP: Semmi, az egész csak duma. Az első Orbán-kormány is indított ilyen hadjáratot, majd egyetlen ügyet tudtak bíróság elé vinni, ott is felmentették a vádlottat. A zsebszerződés egy szókép arra, amikor valaki bérbe ad egy földet, és kötelezi magát, hogy ha majd lehetséges lesz, el is adja. (Lásd erről cikkünket a következő oldalon - a szerk.)
MN: Ha jól értem, ezzel az energiával akár egy normális szabályozást is alkothatnának.
JP: Van három olyan alapelv, ami már a 18-19. század fordulóján tisztázódott a világ szerencsésebbik részén, de ide tisztán máig nem ért el. Az első a farmmodell kialakítása: hogy nem lehet a faluból gazdálkodni, csak farmokon. Ezért összefüggő birtokokat kell létrehozni, mert akkor lehet felelős fejlesztéseket végrehajtani, vetésforgót vinni, állatot tartani, ha a birtok stabil. A felelős tájgazdálkodást is akkor lehet számon kérni, ha a táj történetileg összefüggő birtokokkal folyamatosan le van fedve, és így minden egyes rögnek világos gazdája van, a földtulajdonosok pedig beköltöznek a farm közepére. A másik alapelv, hogy nem önmagában a föld az érték, hanem a föld, az állatok, az épületek együtt, tehát a farm. Csak együtt lehet bérbe adni, eladni, legrosszabb esetben felosztani két szomszéd között. Külön eladni a földet bűncselekmény. Az angol jog 1991-ig csak a teljes tanya eladását és bérbeadását ismerte; azóta sok mindent meg kellett engedni, de a közgondolkodásban továbbra is benne van, hogy ilyen ostobaságot nem csinálnak. Mi pedig már a 90-es évek eleji cukorkaosztáskor elválasztottuk a földtulajdont a gazdaságtól, és a földet azóta is külön kezeljük. A harmadik alapelv, hogy a jelzálog, tehát a mezőgazdasági ingatlan a hitelezés alapja - Széchenyi a Hitel című liberális agitprop füzetét erről írta. Ez nálunk eleve nehézségekbe ütközik, mert a gazdálkodó és a tulajdonos nagymértékben elválik egymástól, jogi személy pedig nem lehet tulajdonos. Az új törvény valószínűleg a hitelintézeteknek ideiglenesen, szigorú feltételek mellett megengedi a tulajdonszerzést, de ez kevés. Marxista szerzők szerint persze a bank azért ad hitelt, hogy majd jól megszerezze a földet, de valójában a bankok rettegnek, hogy tényleg a nyakukon marad a föld, mert nem értenek hozzá. Csak akkor merik vállalni a hitelezést, ha az esetleg hozzájuk kerülő birtokon meg tudják szervezni a hasznosítást. Ezért oda, ahol komoly befektetők megjelenését a jog megtiltja vagy megnehezíti, nem adnak hitelt. A mi szabályozásunk éppen csak ezekre az alapelvekre nem figyel. Ettől aztán olyan ostoba, mint amilyenek mi magunk vagyunk.
MN: Ostobaságról van szó, vagy valaki így megint jól jár?
JP: Ilyen a bolsevik jogalkotási mód. Nem tudom, mi hogyan működik, ezért elképzelek egy világot, és elrendelem, hogy minden működjön úgy, ahogy szerintem helyes lenne. Ez annyira a Rákosi-korszakra emlékeztet, hogy az embert egyszerűen elfogja a pánik. Persze nincs ÁVH és szovjet hadsereg, az állam nem tud olyan agresszív lenni, mint akkor, ezért az emberek rengeteg kiskaput fognak találni, hogy tovább tudják működtetni a mezőgazdaságot. De távlati beruházásokat még annyira sem lehet majd vállalni, mint most. A mezőgazdaság lecsúszása folytatódni fog, és közben sírunk, hogy miért van reménytelen helyzetben a magyar húsipar. Pedig csak azért, mert nincs megbízható beszállítója.
MN: Jobb vagy rosszabb lett volna, ha a most mennybe menesztett Ángyán József elképzelései alapján írták volna meg az új földtörvényt?
JP: Nagy különbség nincs a kettő között. De így legalább az benne van, hogy az állami földek bérbeadására nem ezek a szabályok vonatkoznak, tehát az egyik üzleti kört talán nem lehetetlenítik el. Korántsem ideális, hogy miért pont velük kivételeznek, de a semminél még ez is jobb. Ángyán Józsefnek a tényleges eljárások miatti fölháborodása jogos, de ettől még az ő ábrándjai épp olyan életszerűtlenek, mint ez a törvény.
