Két batyuval a háton

Az autizmus-spektrumzavarral küzdő személyek helyzete sehol nem könnyű, de ez országrészenként, településenként is változhat. Veszprémben például az átlagosnál is nehezebben juthatnak be a képességeiknek megfelelő középiskolába, gimnáziumba.

Mindketten 13 évesek, egyikük IQ-ja 130, másikuké 140 körüli, kitűnő tanulók. Mindkét gyermek az általános iskola 7. osztályába jár, de különböző intézményekbe. Körülményeikkel most még elégedettek, ám abba a gimnáziumba, ahová vágynak, úgy néz ki, egyikük sem kerülhet be. Helyzetükről a két édesanya beszélt lapunknak. Egyikük Brokés Judit, a veszprémi AutiSpektrum Egyesület vezetője, a másik szülő anonimitást kért.

Sikító frászt kapott

Brokés Judit idősebb gyermekét, aki mára az egyetemet is befejezte, szintén autizmussal diagnosztizálták, igaz, későn, 12 évesen. Judit és férje egy sor problémára csak akkor kapott magyarázatot; akkor értették meg, hogy a fiuk miért viselkedik az átlagtól eltérő módon. A szülők pedagógiai javaslatra már első osztályos korában elvitték gyermeküket pszichológushoz. A szakember, bár észlelt ­autizmusra utaló jeleket, azt mondta, „ez most egy divatos dolog, mindenkire rámondják, hogy autista, akkor is, ha nem az” – a szülők pedig elfogadták ezt a véleményt. Bár a beilleszkedési és egyéb problémák továbbra is fennálltak, évekig önerőből próbáltak megküzdeni a nehézségekkel.

Judit úgy gondolja, éveket vesztettek abból a lehetőségből, hogy megértsék és a számára szükséges módon támogathassák gyermeküket. Fiának a diagnózis elfogadása szintén éveket vett igénybe, s talán a szerencsén is múlott, hogy végül is jól alakult az élete. Ám az alábbi történet nem Judit fiáról, hanem a lányáról szól. Őt már 4 éves korában autizmussal ­diagnosztizálták, de Judit szerint ez csak azért történhetett így, mert a szülőknek volt előzetes tudásuk erről az állapotról, és korán felfigyeltek az árulkodó jelekre. Átlagos esetben ezek akkor válnak szembetűnővé a környezet számára, ha a gyermek közösségbe kerül. Judit lánya például kicsiként szinte menekült a többi gyerek elől. Amit a szülők a fiuknál nem voltak képesek megtenni, azt a korai diagnózisnak köszönhetően a lányuknál igen: fel tudtak készülni – és a környezetüket is fel tudták készíteni – az esetleges nehézségek kezelésére.

Amikor a lánya első osztályos lett, tájékoztatta a pedagógusokat az állapotáról, és megpróbált segítséget nyújtani a sikeres integrációhoz. Szerencséjére ehhez befogadó közeget talált, mivel az iskolának gyógypedagógus végzettséggel is rendelkező igazgatónője volt. ­Judit szakembert hívott, aki beülhetett az órákra és ott figyelhette meg a lányát, majd konzultált a pedagógussal a megoldást igénylő helyzetekről és módszerekről. Emellett meghívott szakemberek tartottak a tantestületnek előadást az autizmusról, a diákoknak pedig szemléletformáló foglalkozásokat.