Gigaprojekt a belvárosban

Pázmány Campus mindenáron

Belpol

A lakosság és a szakma jelentős része szerint eltúlzottak a Palotanegyedbe tervezett Pázmány Campus méretei, a kormány, a katolikus egyház és az egyetem vezetése azonban nem tágít a 250 milliárdos projekttől. Kinek jó ez így, és változtathat-e a projekten a helyi ellenállás?

A Liget Budapest Projekt és a várbeli Nemzeti Hauszmann Program után a Palota­negyedben elindítani tervezett Pázmány Campus építkezése lehet a következő látványos állami beavatkozás a főváros arculatába. Rá­adásul a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) nem is egy, de rögtön két projektet is futtat a VIII. kerületben. Az állami pénzből tervezett nagy kampuszépítés mellett, illetve azt megelőzve, a katolikus egyház és az egyetem úgymond saját költségvetéséből is építkezik a környéken. A Bródy Projekt, habár döcögősen indult és jelentős újragondoláson esett át (a tervezett bontások helyett végül „racionalizált” felújítások jöttek), ma már előrehaladott állapotban van. Igaz, ennek a léptéke (nagyjából 11 milliárd forint) messze elmarad a 250 milliárdosra saccolt nagy kampusztervtől, ugyanakkor nem is választható el egészen attól – a tervek szerint a jövőben együtt adják ki a környéket leuraló új egyetemi komplexumot. Az intézmény térfoglalása a kerületben hamarabb megindult, és a területhez láthatóan erősen ragaszkodik mind az egyetem, mind az állam. Csak az nem világos, és ez az, amit a helyiek – lakosok, civilek, az önkormányzat – sem értenek egészen: hogy miért akarnak annyi funkciót belezsúfolni a jelentős méretű, de azért nem óriási területbe, amennyit az láthatóan nem bír el?

Álmok és ébredések

Ha jobban meg akarjuk érteni a történet egyes szereplőinek motivációit, vissza kell ugrani az időben néhány évtizedet. Nagyon más perspektívából néz ugyanis az egyetem vezetése a közelmúltban az ölébe hullott területre, mint ahonnan az évtizedek óta túlépítéssel küszködő negyed lakói, a lokálpatrióták és a városvédők figyelik a történetet.

Az 1992-ben Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karral (BTK) induló egyházi egyetem 1995-ben alapította Jog- és Államtudományi Karát, majd 1998-ban az Információs Technológiai Kart (ITK). Az alapítás után rövid ideig az Irgalmas Nővérek Ménesi úti zárdájában működő intézmény a 90-es évek elején lázasan lobbizott a megfelelő infrastruktúráért. 1991 májusában Erdő Péter és Kopp Mária közösen járták be a piliscsabai volt Perczel Mór laktanyát, amelyet az Antall-kormány felajánlott az egyetem céljára. Röviddel ezután meg is indult a területen a kampusz fejlesztése, mégpedig Makovecz Imre és a Makona Egyesülés irányításával. Jó néhány emblematikus, vitatott és megkérdőjelezhető minőségű épületet húznak fel itt, de az organikus iskola mintáit követő terveknek csak egy része valósult meg 1994-ig, amikor megindult a területen az oktatás. Hogy mi történt pontosan, nem világos, általunk korábban megkérdezett források (lásd: Megyeget az egyetem, Magyar Narancs, 2020. december 12.) a kampuszprojekt megrekedését részben a nyilvánvaló logisztikai akadályokkal, a kivitelező és a megrendelő közötti nézetkülönbségekkel, illetve a fogyatkozó anyagi forrásokkal is magyarázták. Makovecz és a katolikus vezetés viszonya kétségtelenül megromlott, a BTK pedig gyakorlatilag kint rekedt egy Budapesttől harminc kilométerre lévő falu határában. Igaz, a korabeli diákéletre az általunk megkérdezett volt hallgatók szinte kivétel nélkül aranykorként gondolnak vissza. Ez alighanem kevésbé lehetett igaz az egyetemi vezetés kedélyállapotára, akik – minden ellenkező híresztelés dacára – valószínűleg már ekkor elkezdték előkészíteni a budapesti belvárosba elmozdulás lehetséges forgatókönyveit.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.