„Azzal kezdték, hogy van-e dokumentáció a tartós megbetegedésekről. Azt kellett volna válaszolnom, hogy miközben Mengele kísérletezett az anyukámmal, nyilván dokumentálták és pecsétes igazolást állítottak ki róla” – meséli egy hadigondozotti ellátást kérvényező személy, akinek a támogatását az eljáró kormányhivatal arra hivatkozva utasította el, hogy megfelelő okiratok híján nem tudta igazolni a jogosultságát.
A Magyar Narancs több hasonlóan járt emberrel beszélgetett az elmúlt hetekben, és ezek alapján úgy tűnik, az elmúlt nagyjából fél évben a kormányhivatalok sorra tagadják meg hasonló indok alapján azoknak a hadigondozotti ellátásra vonatkozó kérelmét, akiknek a szüleit a II. világháború alatt munkaszolgálatra hívták be.
A hadigondozásról szóló törvényt 1994-ben alkották meg, és 2015-ben egy módosítással kibővítették a jogosultak körét. Némiképp leegyszerűsítve: addig csak a II. világháborús katonai cselekmények következtében hadirokkantságot szenvedett személyek (tehát a túlélők), illetve az 1949. január 1-jéig ily módon elhunyt áldozatok családtagjai (házastársa vagy gyermekei) számíthattak a támogatásra.
A 2015-ös módosítás viszont e kört kiterjeszti (durván) a második generációra, vagyis azokra is, akiknek az édesapja 1938. november 2. és 1945. május 9. között a királyi honvédség és csendőrség kötelékében szolgált – és 1949 után hunyt el. Sessler György, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének (Muszoe) elnöke szerint a 2015-ös módosítás jelentősége többek között az, hogy ez után azok is jelentkezhettek a támogatásra, akiknek a felmenői a munkaszolgálatból, hadifogságból, koncentrációs táborokból tértek haza, de politikai okok miatt nem kértek hadigondozotti ellátást az államtól.
| ||
A támogatás az odaítéléstől számított első évben egyszeri 50 ezer forint, majd havi 10 ezer forint, illetve a jogosultak közgyógyellátásban is részesülnek, aminek értéke 20 ezer forint; a második év után viszont már csak a havi 10 ezer forintos juttatás áll a rendelkezésükre. Gádor Györgytől, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) Páva utcai zsinagógaközösségének elnökétől pedig azt tudtuk meg, hogy a jogosultaknak két kérelmet kell benyújtaniuk: az egyiket az 50 ezer forintos támogatásért, a másikat a havi járadékért.
A közgyógyellátásra jogosító igazolványt akkor igényelhetik, ha az előbbi kettő kérelmet befogadták. Mivel az érintettek, azaz a második generációs holokausztáldozatok többsége nyugdíjas, számukra e csekélynek tűnő kiegészítés is komoly segítség. Az ellátás megadásához a kérvényezőknek az eljárás során egykorú szolgálati, katonai, kórházi iratokkal és hatósági igazolásokkal kell bizonyítani a jogosultságot – vagy más hitelt érdemlő módon. Az első fokú elutasító határozat ellen fellebbezésre van lehetőség. Ám az azóta eltelt időben, s különösen az elmúlt fél évben a támogatás megítélésének gyakorlata nem volt egységes.
Nyomasztó emlékek
A kérelmezők ugyanis nincsenek egyszerű helyzetben. Ennyi év távlatában azt sem könnyű bizonyítani, hogy az elhalt szülő – például – munkaszolgálatos volt; azt pedig, hogy ez konkrét egészségkárosodáshoz vezetett, szinte lehetetlen. Gádor György úgy tudja, a felmenő munkaszolgálata igazolható a hajdani behívóval, fényképpel, vagy ha az érintett történetét valahol publikálták, esetleg tanúvallomást tett a népbíróságon például egy keretlegény ellen. Csakhogy nyilván sokan nem számoltak azzal, hogy 70 éves dokumentumokra lesz majd szükségük 2015 után, ezért nem őrizték meg azokat.
| ||
Gádor szerint a munkaszolgálat definiálása önmagában is problémás: az jelenthet deportálást vagy csendőrök, katonák, adott esetben nyilasok felügyelete alatt végzett munkát is. Ennek tisztázásáért megkerestük Karsai László történészt, aki elmondta, hogy a munkaszolgálat alapvetően fizikai munkát jelent: beletartozik a híd-, út-, fal- vagy vasútépítés, a front közelében a lövészárkok ásása vagy lőszeresládák cipelése, illetve az aknaszedés is, amit leginkább a politikai okokból munkaszolgálatra vitt emberekkel végeztettek, akik között voltak zsidók is.
ha a hadigondozotti támogatást kérvényezők a Hadtörténeti Levéltárhoz fordulnak, akkor néhány hét alatt nagyon alapos pontossággal megmondják nekik, hogy a hozzátartozójuk hol és mit dolgozott a munkaszolgálata alatt. A 150–200 ezer munkaszolgálatos többségének nem volt lőtt sebe, viszont sokan tüdőgyulladással, vesebajjal jöttek haza például a szovjet fogságból. „Ezeknek az embereknek, ha bementek a kórházba, és elmondták, hogy hol töltötték az előző éveket, akkor nem kellett sokat magyarázniuk, hogy az mennyire ártalmas volt” – teszi hozzá a történész.
A probléma Gádor György szerint épp az, hogy a 20 évesnél régebbi iratokat a kórházak leselejtezik, az 1944-es, 1945-ös dokumentumokat gyakorlatilag lehetetlen fellelni. Ettől függetlenül úgy látja, kevés olyan egészségkárosodás történt a munkaszolgálat alatt, ami nem hadi eredetű: akik visszajöttek, mind alultápláltak voltak, idegrendszeri, emésztőrendszeri megbetegedésük volt az éhezés és a stressz miatt, idegfeszültség alakult ki náluk a folyamatos fenyegetettség, a halálfélelem és a bántalmazások folytán.
Példaként elmesélte, hogy az egyik jogosult édesapja a munkaszolgálatból lövedékmaradványokkal a testében tért haza, azokkal is temették el. Ez a tény szerepelt az orvosi dokumentációjában, és ezt megfelelő bizonyítékként értékelte az eljáró kormányhivatal, így a hozzátartozó megkapta a támogatást. Az elutasított kérvényezőknek, akikkel beszéltünk, nincsenek ilyen dokumentumaik. Igaz, a kérelmezők két hiteles aláírással rendelkező tanúval is igazolhatják a jogosultságot, ha azok el tudják mesélni a munkaszolgálatra elhurcolt személy családtörténetét.
Akinek viszont se papírjai, se tanúi nincsenek, annak minimális az esélye a támogatásra. „Az édesapjuk, édesanyjuk élettörténetére hivatkoznak és igazat mondanak. Amikor a kormányhivatal visszautasítja őket, akkor úgy érzik, hogy az igazmondásukat, a saját családjuk megélt történetét vonják kétségbe” – mondja Gádor György, aki szerint családtörténetet hatósági úton megcáfolni nem tisztességes, még ha a hivatalok természetesen nem azt mondják is, hogy a kérvényezők hazudnak, hanem „csak” azt, hogy a „feltételeknek nem felel meg” az, amit állítanak.
Sessler György szerint 2017-ig minimális szakmaiság jellemezte a kormányhivatalok elbírálási folyamatát, a törvénymódosítás ugyanis felkészületlenül érte őket is, hiszen nem rendelkeztek végrehajtási utasítással. Tapasztalatai alapján a kérvényeket a hatósági-jogi osztályon bírálják el, a legtöbb esetben viszont a gyámügyhöz kerülnek az indítványok.
A 2015-ös törvénymódosítás után a kérelmezők segítségért fordultak a Muszoéhoz arra kérve az egyesületet, hogy igazoló papírt állítson ki nekik. Bár törvény nem definiálja a szerepét, a kormányhivatalok is elismerik az érdekvédelmi szervezetet. Sessler szerint a Muszoe-igazolás kiállításához a kérvényezőknek lényegében azt kell bizonyítaniuk, hogy a hozzátartozójuk zsidó származású volt és 1938–1945 között betöltötte a behíváshoz szükséges 21. életévét. A munkaszolgálatosoknak kezdetben behívót küldtek, majd falragaszokon hirdették meg, hogy kiknek kell menni; azokat, akik nem jelentek meg időben, 24 órán belül előállították a hatóságok, és Sessler szerint nemigen voltak olyanok, akit nem vittek el közülük.
Az egyesületnél található dokumentumok alapján 90 százalékos pontossággal meg lehet állapítani, hogy egy munkaszolgálatra behívott személy milyen sérülést szenvedhetett, ugyanis a különböző századok történetét pontos feljegyzések örökítették meg. Az elnök szerint a kérvényezők pozícióját erősíti, ha vannak még a birtokukban tábori levelezőlapok, feljegyzések, fényképek és egyéb dokumentumok.
Valami eltört
Bár a Muszoe-igazolás nagy segítség a hozzátartozóknak, az egyesület elnöke azt szokta javasolni a kérvényezőknek, hogy ne közvetlenül a kormányablakokon keresztül nyújtsák be a kérelmüket, hanem próbálják megkeresni az eljáró döntéshozókat, és személyesen mondják el a családtörténetüket. Legalábbis a törvénymódosítás utáni első időszakban ez a félhivatalos út járható volt, javult is a támogatások odaítélésének az aránya. A helyzet 2019 közepére változott meg: Sessler György szerint azóta gyakorlatilag senkinek nem támogatták a kérelmét; az általunk lefolytatott háttérbeszélgetések alapján is úgy tűnik, hogy nagyjából tavaly nyár közepe óta nem ítélik meg az ellátást a munkaszolgálatosok leszármazottainak.
Gádor György a beérkezett panaszok alapján úgy véli, belső szabályozás lehet a háttérben, továbbá úgy tudja, a 2015-ös törvénymódosítással elsősorban a fegyveres szolgálatot ellátók, tehát a katonák, csendőrök hozzátartozóinak akartak kedvezni a döntéshozók. A kormány nem is adott ki tájékoztatást a támogatásról: a zsinagóga elnöke például a washingtoni nagykövetség weboldalán talált rá a háttéranyagra (de az már nem érhető el), márpedig szerinte sokat segített volna, ha az elbírálások átláthatóan zajlottak volna, lett volna nyílt, széles körű kommunikáció, és az ügyintézők egységes iránymutatást kapnak.
| ||
E ponton fontos megemlíteni azt a nyári kúriai döntést, amely szigorított az eljárás menetén; a kormányhivatalok is erre hivatkoznak elutasító határozataikban. A Kúria szerint ugyanis az eljárást kérelmezőnek a törvény rendelkezéseit betartva kell bizonyítania, hogy a szülője hadirokkant volt – és ha valamilyen rehabilitációs szakértői szerv nem vizsgálta „az igényjogosultság alapjául szolgáló hadieredetű fogyatkozás és az általa okozott egészségkárosodás mértékét”, akkor az érintett személyek nem tekinthetők hadirokkantnak.
Ennek ismeretében érthető, hogy háttérbeszélgetéseink során miért állította azt több kérelmező is, hogy ellentmondást nem tűrő elutasításban, olykor durva bánásmódban volt része a kormányhivatalnál.
Gádor Györgynek több érintett arra panaszkodott, hogy azért nem kapták meg a támogatást, mert zsidók. „A köztisztviselő feltehetőleg nem zsidózta le az ügyfelet, csak betartja az összes betűt, amit neki előírtak. Ha pedig arról van szó, akkor szigorúan áll a kérvényekhez” – mondja. Furcsaságok azért vannak: több kérvényező is azt mesélte nekünk, hogy az ő indítványát az illetékes kormányhivatal visszautasította, viszont a másik városban élő testvérének megadták a támogatást; ez arra utal, hogy nem mindenhol a törvény betűje alapján döntenek, hiszen a testvéreknek azonos a családtörténetük: ha az egyiküknek odaítélik az ellátást, a másiknak is meg kellene kapnia.
Megkerestük ez ügyben a Miniszterelnökséget is: „A kormányhivatalok egységes joggyakorlat alapján járnak el, igazodva a Kúria ítéleteihez, köztük a nyáron született ítéletéhez. A kormányhivatalok a hadigondozásról szóló törvény rendelkezéseinek megfelelően sem az említett Kúria-ítélet megszületése előtt, sem azt követően nem tettek, illetve nem tesznek különbséget az idegen haderő által elkövetett önkéntes elhurcolást, kényszermunkát elszenvedők között” – fogalmaz a tárca sajtóosztálya.
A megkérdezettek arra hívták föl a figyelmünket, hogy a Honvédelmi Minisztérium nyilvántartást vezet a hadigondozotti ellátásban részesültekről, eddig azonban ezt nem hozta nyilvánosságra. Ha a kormány tényleg fiskális vagy egyéb okokból blokkolná egy ideje a munkaszolgálatosok leszármazottainak hadigondozotti ellátását, az kiderülne az odaítélések statisztikájából: ám érdeklődésünkre, illetve adatigénylésünkre a Honvédelmi Minisztérium azt válaszolta, hogy havi bontásban nem rendelkezik adatokkal.
Sessler György szerint azon kérvényezők 85 százaléka, akik munkaszolgálatosok leszármazottai, Budapesten él, 15 százalékuk vidéki. A törvénymódosítás óta 20–25 ezren keresték meg az egyesületet, és becslése szerint 10 ezren kaphatták meg a támogatást, leginkább 2017–2018-ban.
A Páva utcai zsinagóga elnöke úgy tudja, Borsod megyében majdnem mindenkinek odaítélték az ellátást, és Budapesten is sok helyen pozitív elbírálásban részesültek a jogosultak; Gádor viszont úgy sejti, az ezer főt sem éri el az összes elfogadott kérelem száma, bár biztos információk hiányában ezt nem meri határozottan állítani. A Muszoe-elnök eddig hiába lépett számtalanszor kapcsolatba az eljáró hatóságok képviselőivel, soha nem tájékoztatták a pontos adatokról; ő úgy számol, nagyjából további 10–12 ezer jogosult élhet még.
