Makón az augusztus 20-i tűzijátékot a háromnapos hagymafesztivál záróestéjére, szeptember 11-re halasztották. A kirakodóvásáros, főzőversenyes, zenés népünnepélyen hagyomány az is, hogy a Hagyma Terméktanács elnöke a rendezvény előtt vagy közben nyilatkozik arról, hol áll az ágazat. Az idén ez a hangulatjelentés kevéssé passzolt a tűzijátékhoz. Fekete János elnök nyilatkozata alapján a Magyar Nemzet és nyomában az egész magyar sajtó megírta, hogy „idén gyakorlatilag megszűnt a magyar hagymatermesztés”, „búcsút inthetünk a makói hagymának”, „végóráit éli”, mert az aszály azoknak a termelőknek a munkáját is tönkretette, akik még kitartottak. Fekete egy későbbi nyilatkozatában pontosított: a hazai hagymatermelés nem fog megszűnni, mert a Dunántúlon és a Jászságban vannak öntözhető területek, ahol magról vetett vöröshagymával foglalkoznak – csak a klasszikus, dughagymáról termesztett makói hagyma fog eltűnni.
A dél-alföldi városban a hagymatermesztés „előiskolája” a szőlőművelés volt, még 1779-ben is 672 hold szőlőt műveltek a város környékén. A makói bor mégsem lehetett versenyképes, mert a szőlőültetvényeket kiszorították a zöldségek. Az első írásos adat a makói hagymáról 1755-ből való: a tornyai Marczibányi Lőrinc vöröshagymát rendelt Gerlicze János makói főbírótól – olvasható A makói hagyma múltja, jelene és jövője című 1997-es kötetben. A reformkorban is együtt emlegették a hagymával a petrezselymet, zellert, sárgarépát, paprikát, mint olyan termékeket, amelyekkel Makó „az egész Alföldet és Bánátot elönti”.
A Vörös-tenger partján
A vöröshagyma azért vált végül meghatározóvá, mert bár a földterületek szétaprózódottak voltak, ez a fűszernövény kis területen is jó jövedelmet hozott. A helyi kisparasztok pedig az itteni, száraz éghajlathoz idomuló fajtát hoztak létre.
Akkor mindenütt úgy termelték a vöröshagymát, hogy elültették az anyahagymát, az virágzott, fekete magokat termett, azt a második évben elvetették, abból dughagyma fejlődött. Felszedték, a következő tavaszon elduggatták, étkezési hagyma nőtt belőle, a szebb fejekből anyahagyma. A makóiak a 18. század első felétől a dughagymát a kemence fölött, nádból készített rácson szárították, ez az eljárás pedig meggátolta a „bördősödést”. Egyedülálló technológia volt, amellyel akkoriban szokatlanul nagy, erős aromájú, és száraz helyen a következő termésig eltartható hagymákat lehetett termelni. Így amikor Kazinczy Ferenc a Martinovics-féle összeesküvés miatt ausztriai raboskodása során 1799-ben vízi úton szállított, „szörnyű nagyságú” magyar hagyma látványa ébresztett benne jó érzést, az minden bizonnyal Makóról származott.
A következő évszázad elején a makói hagymakertészek kilencven százaléka a közelben és a Bánságban adta el az áruját. Sokan maguk vitték ponyvás lovas kocsin a termést. A kereslet a közlekedés fejlődésével nőtt. Hozzájárult ehhez az is, hogy az 1859-es és 1866-os háborúk nyomán az olasz hagyma kikopott az osztrák örökös tartományok és a német birodalom piacáról. Helyette megjelent a makói, amely az 1873-as bécsi és az 1888-as brüsszeli világkiállításon is sikerrel szerepelt. Közben a várost elérte a vasút, ami szintén nagyot lendített a hagyma ügyén. Makóra a mozdony is tolatva megy be – mondták –, mert csípi a szemét a hagymaszag. Abban, hogy ez a fűszernövény világhírű lett, elvitathatatlan szerepe volt a város zsidó kereskedőinek (lásd: Haza a temetőben, Magyar Narancs, 2022. június 23.).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
