„Megérteni az elnyomás dinamikáit”

Kóczé Angéla szociológus a roma polgárjogi mozgalom eredetéről és kifutásáról

A Magvető Kiadó az ő kezdeményezésére és szerkesztésében indította el tavaly a Tények és tanúk sorozat roma polgárjogi aktivistákról szóló köteteit. Az 1990 utáni roma emancipációs törekvésekről, azok főszereplőiről és a többségi társadalom reakcióiról kérdeztük.

Magyar Narancs: Az első, független, demokratikus roma szervezet, a Phralipe 1989-ben alakult meg. Mit csináltál akkor? Mikor kezdtél el tudatosan foglalkozni a hazai roma civil önszerveződésekkel?

Kóczé Angéla: 1988-ban érettségiztem Fehérgyarmaton, és pár hét után elköltöztem Budapestre, ahol 1989 augusztusáig a Budapesti Beton- és Vasbetonipari Műveknél (BVM) dolgoztam. Augusztus végén egy pest­erzsébeti általános iskolába mentem, szakképesítés nélküli napközis nevelőnek. Abban az időben nem sok elképzelésem volt a demokratikus ellenzékről. A BVM-ben egy nagyon progresszív munkatárs, Lujzi néni mutatta meg az akkoriban indult Reform című független demokratikus heti magazint, ott olvastam először az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokról. Amikor az általános iskolába kerültem, odajött hozzám a magyartanár, aki mellesleg roma volt és azt kérdezte tőlem, hogy ugye, te a Darócziékon keresztül jöttél ide? Fogalmam se volt, hogy kik azok a Darócziék, viszont ez a kérdés vitt el engem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szociológiai Gyűjteményébe, hogy a romákkal kapcsolatos kiadványokból megismerhessem Choli Daróczi Józsefet és Daróczi Ágnest. 1992-ben a Tanítóképző Főiskolán találkoztam aztán Kereszty Zsuzsával, és rajta keresztül jutottam el Csongor Annához, aki felvett az Autonómia Alapítványhoz szociális munkásnak. Így a 90-es évek elején kezdtem el együtt gondolkodni és dolgozni roma civil szervezetekkel.

MN: Hogy látod, mikor és minek a hatására alakult ki az igény a roma szervezetek összefogására, ami egyebek mellett a Roma Parlament 1990-es megalakításához vezetett?

KA: A rendszerváltás táján, különösen az első demokratikus parlamenti választások idején megfogalmazódott egy „illuzórikus” igény a roma és nem roma politikai szervezetek ­részéről is, hogy a romák fogjanak össze, és egységesen képviseltessék magukat az új politikai rendszerben. A Roma Parlament ezt a látszategységet próbálta megjeleníteni egy bonyolult, új politikai térben. Ezt az igényt vagy kényszert máig megfogalmazzák különböző intézmények. A romák hazai és nemzetközi politikai szerveződéseiben is van egyfajta törekvés arra, hogy a befolyással és forrásokkal rendelkező szervezetek rákényszerítsék a saját elgondolásaikat a gyengébb szervezetekre. A Roma Parlament létrejötte is egyrészt egy külső elvárásnak, másrészt egy belső hegemóniára törekvésnek felel meg. Mint azt Daróczi Ágnes is hangsúlyozta a vele készült interjúban (a Tények és tanúk-sorozat Hosszú az út előttem című kötetében – A. Sz.), a rendszerváltás után sok hiteltelen, korrumpált roma vezető kapaszkodott a hiteles ellenzéki romákba, akiket nagy tisztelet övezett mind a romák, mind a demokratikus ellenzék körében. Ők alkották a Phralipe magját: Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Osztojkán Béla és Zsigó Jenő.