Budapesten már a kezdés előtt tele volt a Kossuth tér, és a tömeg soraiban az „Orbán, takarodj!” és a „diktátor-diktátor!” zúgott. A jelenlévők között voltak fiatalok és idősek, ki-ki a gyereke vagy unokája kezét szorongatta, a magyar vagy uniós zászlót lengette, olyan is akadt, aki házilag készített tábláját vagy molinóféleségét tartotta a magasba. Eközben a Parlament tövében – meg persze a környező utcákban is szép számmal – a készenléti rendőrség egységei várakoztak.
| ||
A beszédek előtt egyre többen követeltek rendszerváltást, majd a fiatal szervezők kétségbeesett lelkesedéssel ismertették, mi az oka annak, hogy november 17-én, hétfőn, a kezdődő hidegben több ezer ember jobb szórakozás helyett az utcát választotta.
„Temetni jöttünk, nem dicsérni. Az elmúlt 25 év minden rosszaságát el akarjuk tüntetni” – kezdte a beszédek sorát Dabóczy Mihály, aki már az elején hangsúlyozta, hogy régen nem a 700 – vagy akárhány száz, ezer – forintos netadóról van szó, jóval többről, a jelenről és a jövőről. „Elegünk van abból, hogy nem tudjuk, kinek a kezében van a valódi hatalom. Mi mind a világ tisztességesebb feléhez akarunk tartozni, ahol tisztelik a szabadságjogokat.” Temetni a régit, építeni az újat, ahol az adóhatóság a csalókat üldözi, az intézményrendszer a társadalomért van, ahol senkit nem hagynak az út szélén. „Jó, hogy itt vagytok. Függetlenedjünk! Ne félj, nem vagyunk egyedül!”
| ||
A fiatal felszólalók beszédeit a bátorság, a tettrekészség, a düh és a félelem ignorálása jellemezte, akkor is, ha némiképp kicsit esetlenül nyilvánultak meg, a lelkesedés és a jelenlét volt a legnagyobb erényük. Krasznahorkai Emma „Dühös vagyok” kezdetű beszéde során felsorolta azt a rengeteg dolgot, amikből már elege van. „Dühös vagyok, hogy áfa, dühös vagyok, hogy komondor, hogy születés, hittan, közmunka, kultúra, Vida, híradó, netadó, Sirály, kereszt, horog, foci, náci, komcsi, libsi, cigány, szegény, lakhatás, DK, MSZP, LMP, PM, Együtt, Fidesz…”
| ||
„Senki vagyok. Egy közületek. De együtt mi vagyunk a nép” – így folytatta a demonstráció szónoklatait Kertész Luca, aki szerint „szándékosan választanak el egymástól minket, így kaszálnak el külön-külön”. Külön a szülőket, a gazdákat, a médiamunkásokat, a gyászolókat, a rendőröket, a diákokat, a devizahiteleseket és így tovább.
„Amikor bajba kerülünk, egyedül leszünk, nézzünk jobbra és balra, már nem vagyunk egyedül. Mi vagyunk az ország!”
A felszólalók arról beszéltek, hogy nem bíznak a hatalomban, hogy nem tartják legitimnek az ország irányítóit, döntéshozóit. Meg nem határozott szerveződésre biztattak, amely úgy tűnik, számukra a kiutat jelenti a kilátástalanságból, akkor is, ha esetleg még nem találták ki, nem tudják, hogyan is pontosan. „Senki vagyok. Csak senkikre számíthatok. Egyedül senkik vagyunk. Együtt mi vagyunk a nép.”
| ||
Ezt követően Nagy Emília középiskolai tanár „nemzeti konzultációt” tartott a tiltakozók közreműködésével, amely aktualitása ezúttal a közoktatás siralmas állapota volt, valamint az a tény, hogy a 2015-ös költségvetés apropóján 100 milliárd forintot akarnak kivonni az oktatásból. (Egyébként november 22-én, szombaton az oktatásért fognak tüntetni Budapesten.)
A színpadra lépett Horváth András is, aki egy évvel ezelőtt megpróbálta a közfigyelmet ráirányítani az állammal szorosan összefonódó adócsaló-hálózatok működésére, melyek évi 1000 milliárd forintnyi kárt okoznak a magyar embereknek. Horváth először a tüntetők transzparenseit idézte – „Nem tudunk annyit adózni, amennyit loptok”, „A nép a korrupció ellen, ennyit a kétharmadról” – majd arról beszélt, hogy az egy hete a NAV-botrány okán tartott tüntetés óta nem történt semmi. Letelt az ultimátum ideje, és nemhogy jobb lenne a helyzet, de még talán rosszabb is. Orbán Viktor nem váltotta le Vida Ildikót és társait, szinte kiállt mellettük, ezzel Horváth szerint beállt Simicska Lajos és Nyerges Zsolt mellé, ebből is látszik, nincs köztük olyan nagy ellentét. Ehhez képest Varga Mihály úgy gondolja, hogy aki tüntet, az aláássa Magyarország tekintélyét és támadja az intézményrendszert. Ezután Karancsi Tibor, az egykori rendőrtiszt kapott szót, aki az olajszőkítési ügyek kirobbantójaként vált ismertté, aki többek között azt követelte, hogy oldják fel az ügy 85 évre titkosított anyagait, hogy végre kiderülhessen az igazság.
| ||
Végül Nemes Balázs állt a mikrofonhoz. Arról beszélt, hogy sokan elfordultak a politikától, eddig a kisebbik rosszra szavaztak, de ennek az időnek vége kell, hogy legyen. Véleménye szerint a politikusoknak 25 évük volt rendbe hozni az országot, de nem tettek semmit, vagy legalábbis nem jót, és ráadásul még szégyent is hoztak az országra. A fiatalember arról szólt, hogy „a mi generációnknak most jött el a rendszerváltás. Elég volt! Addig fogunk küzdeni, amíg jó nem lesz itt élni!”
Vége van, nincs vége
A beszédeket követően a szervezők hangsúlyozták, hogy a tüntetésnek vége van. Azonban a tömegnek, amely végigskandálta a tüntetést, esze ágában nem volt csak úgy hazamenni. A színpadot körbevevő kordonokat szétkapták, idős nők, középkorú férfiak és fiatalok rángatták a fém korlátot, amelyet hamar eltakarítottak az útból, majd a tömeg egy része megindult a Parlament lépcsője felé. A demonstráció alatt, amíg az emberek a beszédeket hallgatták, fel-felhangzott a „gyertek ki!”, ám ekkor változott a motiváció, és a tüntetők akartak bemenni.
| ||
A rendvédelem egységei persze gyorsan kapcsoltak, megérkeztek a rohamrendőrök, akik felsorakoztak a lépcsőn, tömött sorokban, meg az Országház előtt szépen sorban, így állták a tüntetők kisebb tülekedését. A Parlament lépcsőjénél volt némi dulakodás, hullámszerűn próbáltak előrenyomakodni a dühös demonstrálók, de végtére is kifulladásra játszott mindkét oldal, bár volt egy pontja a tüntetés ezen késői szakaszának, amikor a rendőröket – akiknél alapból nem volt könnygáz – felszerelték, illetve érkeztek speciális, tömegoszlatásra való kilövőeszközök is. Aztán végül nem használtak semmi ilyesmit, többször felszólították az ekkorra már ritkuló tömeget, hogy hagyják el a területet, és szépen lassan, finom oszlatásba kezdtek. Az emberek pedig lassan-lassan elindultak hazafelé, csupán egy kemény mag tartott ki egészen sokáig.
A netadó kapcsán néhány hete azt mondtuk, hogy valami elkezdődött. Elindult valami, aminek valószínűleg senki sem látja a végét, de egészen új és némiképp optimista derűre ad okot az a kétségbeesett düh, amit nagyon sok magyar ember érez itthon, Budapesten és vidéken bárhol, vagy épp az országhatáron túl, mert nem tetszik nekik a rendszer.
