Magyar Narancs: Ukrajna február 24-i lerohanása után a háború vált a magyar választási kampány első számú témájává. Mondhatjuk, hogy új mérkőzés kezdődött?
Török Gábor: Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy másik sportágban zajlik tovább a mérkőzés. Brutális mértékben türemkedett be a választási kampányba egy olyan téma, amellyel senki nem számolt, az 1990 óta eltelt 32 év választástörténetében nem volt példa arra, hogy az utolsó hetekre ilyen mértékben változzon meg a politikai napirend, hogy egy az egyben ki lehessen dobni a korábbi kampánystratégiákat. Sok gondolkodás volt előzetesen arról, mi lesz a kampány fő témája, milyen ügyek körül keringenek majd a politikai szereplők, ehhez képest teljesen eltérő, amit látunk. Ez különösen a kormányoldalnak adott nehéz feladatot, mert 1998 óta a Fidesz a politikai napirend uralásának nagymestere, még ellenzékben is képesek voltak erre, akkor meg pláne, amikor kormányra kerültek. Komoly kihívás, hogy most egy külső, nem várt esemény diktálja a napirendet, de úgy tűnik, Orbán Viktor ebben a sportágban is jól teljesít.
MN: Mivel a kutatások szerint már a háború előtt is az ellenzék állt rosszabbul, sok elemzőnek az volt az első gondolata, hogy az új helyzet inkább a kormányra nézve kockázatos. Tényleg lehetőség volt ez az ellenzéknek?
TG: Igen, és szerintem hibát követtek el azzal, ahogyan reagáltak a háborúra. De amikor azt feszegetjük, hogyan jöhetett volna ki jobban a helyzetből az ellenzék, azért vegyük figyelembe, hogy nem két egyenrangú fél áll egymással szemben – ezt tartom a legfontosabb szempontnak a kampány értelmezésekor. Mindennap észrevehetjük, mennyivel profibb a Fidesz, mennyivel tudatosabban kommunikál, mint az ellenzék, de ennek elsősorban nem az az oka, hogy az egyik oldalon ügyesebbek a stratégák, a kommunikációs szakemberek, mint a másik oldalon, hanem hogy nagyon eltérőek az adottságok. Egyetlen területen mérhető össze egymással a két fél, a potenciális választóközönségük nagyságában. Minden más szempontból összemérhetetlenek a kormányoldal és az ellenzék lehetőségei.
Az erőforrásbeli különbség kiszúrja a szemünket, de ennél többről van szó, az embernek az az érzése, hogy egy 12 éve kormányzó profi erő mérkőzik meg egy amatőr válogatottal. Az egyik oldalon hatalomgyárat, felépített médiarendszert látunk, a másik oldalon esetlegességeket, ellenérdekeket. Időnként borzalmas nézni azt a dilettantizmust, amivel az ellenzék politizál, a fegyelmezetlenséget, a következetlenséget, a stratégiai gondolkodás hiányát, de ezek nem napi hibák, az okokat mélyebben kell keresni.
MN: A Covid-járvány első napjaiban és a háború kitörésekor is azt mondta, hogy célszerűbb lett volna, ha az ellenzék kevésbé konfrontatív, inkább a nemzeti egység fontosságát hangsúlyozó stratégiát választ, esetleg párbeszédet kezdeményez a kormánnyal. Az nem pénzkérdés, hogy nem ezt az utat választották. Miért dönthettek mégis így?
TG: Leginkább azért, mert nem úgy működnek, mint egy hatékony politikai gépezet. Bármilyen új ügy merül fel, a Fidesz az első időszakban kivár; megvárják, hogy kialakuljanak a választói igények, beérkezzenek a kutatások, hogy a stratégák átgondolják az opciókat. Ehhez képest az ellenzék válasza a háborús helyzetre az volt, hogy a miniszterelnök-jelölt elment egy tévéműsorba, miközben jól láthatóan nem volt még átgondolt válasza a legfontosabb kérdésekre. Ezért mondom, hogy strukturális a probléma. Még ha tévedek is abban, hogy az első napokban jobban találkozott volna a választók igényeivel egy legalább látszólag konszenzust kereső politika, még ha ki is derülne, hogy véletlenül jól választott az ellenzék, akkor is azt mondhatjuk, hogy véletlenül választott jól, nem volt meg az a tudatos felkészülés az új kampányhelyzetre, ami a Fideszben megtörtént.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
