Szajbély Mihály: "Veszélyes hazárdjátékba vitték az egyetemet"

  • Bányai György
  • 2021.02.01 08:04

Belpol

Kormányzati garancia szükséges ahhoz, hogy ne sérülhessen az egyetemi autonómia alapítványi fenntartás esetén. Erről Szajbély Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének tanára beszélt lapunknak adott interjújában. A professzor elmondta azt is, miért volt példátlan és botrányos a szenátus fenntartóváltást megszavazó múlt pénteki ülése.

Magyar Narancs: Mi volt az ön elképzelése a fenntartóváltással kapcsolatban?

Szajbély Mihály: A szenátusi ülésre beterjesztett határozati javaslat megfogalmazta azokat a körülményeket, amelyek miatt dönteni kell, valamint egy bizonyos keretrendszert, amelyben az átalakulás megtörténhet. Ez a keretrendszer szerintem nagyon általános volt. Nem láttam kielégítőnek, mert úgy találtam, hogy végül is a leendő kuratóriumtól függ majd, figyelembe veszi-e kéréseinket vagy sem. Úgy gondolom, elsősorban arra kellene biztosítékot kapnunk, hogy abban megfelelő arányban képviselteti magát az egyetem. Ennek jegyében a határozati javaslatot kiegészítettem volna mindazzal, amit lényegében már felsoroltam a másfél héttel ezelőtti ülésen.

Így azt, hogy a kuratórium kétharmadát a szenátus delegálhassa. Valamint: a szenátus egyetértése szükséges legyen az elnök kiválasztásakor.

Ezenkívül a szenátus ötévenként dönthessen, hogy – szemben a kormányzat által tervezett abszurdummal, mely szerint a kuratórium tagjai életük végéig szóló mandátumot kapnak – az általa delegált tagokat megerősíti-e tisztségében, avagy visszahívja, és újakat jelöl-e helyükre. S ha valami – elhalálozás, lemondás vagy egyéb ok – miatt a kuratóriumban valamelyik hely időközben megüresedik, akkor a szenátus tehessen az új tag személyére javaslatot, illetve az egyetem „kvótájába” tartozó pozícióra önállóan delegálhasson másik embert. Továbbá: a kuratórium évente kötelezően számoljon be a szenátusnak. Egészében pedig: foglalja magában a határozat, hogy

az átalakulás ügyét tárgyaló februári kormányülésen kapjunk garanciát arra, a feltételeink teljesülni fognak.

MN: Ezt csak úgy lehetne elérni, ha a kormány megmutatná a közalapítvány megalapítását célzó törvényjavaslat szövegét, vagy más jogszabályét, amely mindezeket előírná. Ismerve az eddigi gyakorlatot, csodaszámba menne.

SZM: Más garancia nem lenne elegendő. Ugyanis hiába kötünk véd- és dacszövetséget az Innovációs és Technológiai Minisztériummal (ITM), ha a kormányban az általa képviselt álláspont kisebbségbe kerül. Például a klinikák hovatartozása kérdésében már így is van egy jól érzékelhető nézeteltérés az ITM és a humántárca, pontosabban most a mögötte ott álló Pintér Sándor között, aki az egészségügyet de facto felügyeli.

MN: Ez a vita – hogy úgy mondjam – nem hivatalos, csupán feltételezés.

SZM: Egyébként is lehetett tudni, de pár napja egészen nyilvánvalóvá vált, amikor a pécsi rektor, Miseta Attila levette a legutóbbit megelőző szenátusi ülésük napirendjéről a modellváltást. Aznap délelőtt Gulyás Gergely miniszter azt mondta, hogy a klinikák maradnak az egyetemeknél. Negyedórával ezután a rektor felhívta Kásler Miklós egyik tanácsadóját, aki elmondta neki, a miniszter úr aznap délelőtt volt a miniszterelnök úrnál, akivel azt beszélték meg, hogy a klinikák nem maradnak az egyetemeknél. És akkor Miseta úgy gondolta, ha látszólag két autentikus helyről egymással tökéletesen ellentétes információk jönnek, bölcsebb nem dönteni az átalakulás ügyéről. Aztán pénteken már nem voltak annyira bölcsek. (A Pécsi Tudományegyetem szenátusa is múlt pénteken szavazta meg a fenntartóváltást - a szerk.)

MN: Viszont szintén sürgette őket az idő. Előterjesztésük bevezetőjében a pécsiek említik is, hogy a minisztérium forgatókönyvéhez ugyancsak igazodniuk kellett.

SZM: Nem tudom másképp értelmezni a sietséget, mint hogy az orvosi kart működtető egyetemek kiszervezése alapítványokba – az ITM fegyvere a klinikák megtartására. De mi van abban az esetben, ha nem az ITM lesz az erősebb kutya, amelyik szexuális életet él? Akkor mi semmire nem megyünk a minisztérium esetleges garanciáival.

Ezért mindenképpen a kormánytól származó biztosítékra lenne szükségünk ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás és hezitálás nélkül el lehessen indulni az új úton.

MN: Felvetődött-e, hogy még egyszer összeül a szenátus, megtárgyalni, teljesültek-e feltételeik, netán elfogadható kompromisszumok születtek-e?

SZM: Nem. Egy egyetem alapítványba kiszervezése úgyis a fenntartó, ez esetben az állam joga. Eddig megcsinálták ezeket úgy, hogy nem kérdeztek meg senkit. Most minket – három másikkal együtt – megkérdeztek. Ettől függetlenül ugyanúgy szabadon járhatnak el, csak egy igent vagy egy nemet akartak hallani.

MN: Lényegében úgy tetszik, azt mondták azt egyetemeknek: kérjétek az alapítványi formát, és mi nagy kegyesen kitolunk veletek.

SZM: Mi viszont azt akartuk, hogy ha igent mondunk, az föltételes legyen: cserébe ők garantálják ezt és ezt. Azonban valójában úgy volt föltéve a kérdés: akarjátok-e vagy sem, mi pedig megcsináljuk úgy, ahogyan mi gondoljuk. Én pedig azt gondoltam, az általam javasoltak révén ki tudunk ez alól bújni, amiképp az elfogadott határozat is tartalmaz ilyesmiket. A szenátus elé két határozati javaslat került: a rektor úr és a kancellár által jegyzett, és ennek az általam módosított változata. Illetve miután az enyémet előzetesen eljuttattam a rektori hivatalba, hogy legyenek szívesek módosító javaslatként szétküldeni, annak egy-két apró elemének átvételével kiegészítették eredeti előterjesztésüket, és az így került a szenátus elé.

MN: A határozati javaslatot végül elfogadták, de erősen zaklatott végkifejlettel, aminek – finoman szólva – ön is érintettje volt.

SZM: Először volt egy hosszú vita, illetve tán nem is vita, hanem különböző érvek hangzottak el, ide-oda. Én is elmondtam, mit lenne érdemes meggondolni, mit nem. Rovó László rektor a vita végén átadta a szót Dömötör Máténak, az egyetem jogi főigazgatójának, aki szót ejtett arról is, hogy a saját javaslatukat az észrevételeim alapján itt-ott módosították, de hosszasan elmagyarázta, a pillanatnyi törvényes keretek között az általam garanciaként szükségesnek ítélt egyéb változtatások miért nem építhetők be a határozatba. Még beszélt, amikor szót kértem, megnyomtam a gombot. El akartam mondani, nem vagyok jogász, nem tudok ezzel vitatkozni, de ha a jelenlegi szabályok szerint nem lehet ilyen követelményeket támasztani, akkor az átalakulást nem szabad megszavazni, mert azzal biankó felhatalmazást adunk a továbbiakra nézvést, s erre alapozva nem lehet ilyen súlyos döntést hozni. Hiszen ettől kedve az én értelmezésem szerint nincs a kezünkben igazi garancia. Szerettem volna tehát felhívni erre a szenátus figyelmét még a szavazás előtt, amit azonban közben a rektor időközben elindított. Az egész elektronikusan ment, a rektoron, a kancelláron és a munkatársaikon kívül otthonról vettünk részt a tanácskozáson, a gépünk előtt ültünk. Mivel az én mikrofonomat nem kapcsolták le, jelentkezés nélkül közbe tudtam szólni, hogy bocsánat, már korábban szót kértem. Erre a rektor kijelentette, hogy már folyik a szavazás, de mondjam el, amit akartam. Mire én közöltem, csak akkor, ha most leállítja a szavazást, mert amit mondani szeretnék, az annak a kimenetelét befolyásolhatja. Tartotta magát ahhoz, hogy nem állítja le, én meg ahhoz, hogy akkor viszont hallgatok, hiszen már nincs értelme hozzászólni. Végigment a procedúra, kijött az eredmény. Azonban mindig van egy „egyéb” nevezetű napirendi pont is, a rektor felajánlotta, hogy ennek keretében mondjam el, amit akartam. Erre nem voltam hajlandó, annyit azonban elmondtam,

a szenátus történetében tudomásom szerint példátlan, hogy egy szenátor, ha szót kér, és ráadásul éppen a saját előterjesztése a téma, akkor ne kapjon szót.

Az eljárást botrányosnak tartottam. Azóta folyamatosan csörög a telefonom, hol indulatos szavakba foglalt, hol rezignált részvétnyilvánításokat kapok emiatt. Ez volt, ennyi történt. Summa summárum, elfogadtunk egy határozatot, amely kétségtelenül jóval erősebb a debreceniekénél, s nem tudom, hogyan aránylik a pécsihez, azt még nem ismerem. Ugyanakkor nem foglalja magában azokat a garanciákat, amelyek valódi biztosítékul szolgáltak volna arra, hogy a szegedi egyetem nem veszíti el az autonómiáját.

MN: Utólag szemlélve az eseményeket: volt reális esély az ellenkezőjére?

SZM: Persze. Három szavazaton múlott. Ráadásul többen nem az őket a szenátusba küldő kar álláspontját képviselve szavaztak.

MN: A vita győzte meg őket?

SZM: Még arról is folyt vita, hogy kötött-e a mandátum. Van, aki emellett érvelt, más meg azt kérdezte, hogy akkor miért ülünk itt. Mindenesetre: ha a vita során valami kardinálisan új hangzik el, aminek tudomása nélkül döntött kari közösségük, de azt ismerve feltételezhetően másképp határozott volna, még érthető lenne a viselkedésük. Azonban nem hangzott el semmi új, csak mindaz különbözőképpen újrafogalmazva, ami már a könyökünkön jött ki. Nem mondhatják, hogy hirtelen megvilágosodtak, s a kari tanács még nem tudhatta, amit ők most megtudtak.

MN: Egy univerzitás oktatói elvileg szakmájuk legkiválóbbjai közül kerülnek ki, s ez a tudás ráadásul ott összeadódik. Egy egyetem képtelen megvédeni magát?

SZM: Amit most felkínáltak nekünk, az egy jó nagy tál lencse, ahogyan rektor úr fogalmazott a korábbi szenátusi ülésen. Vannak sajnos, akik naivitásból vagy pragmatizmusból mindenáron élni akartak a felkínált lehetőséggel. Ezzel azonban veszélyes hazárdjátékba vitték az egyetemet: ha szerencsénk lesz, és jó kuratóriumot kapunk, meg jó alapító okiratot, ami biztosítja az egyetem autonómiáját, akkor valóban sokat nyerhetünk a dolgon, de ha nem, akkor mindent elveszthetünk.

(Címlapképünk forrása: szeged.hu)

Neked ajánljuk