Interjú

„Tök becsületes csávó vagyok, és igazunk van”

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke, korábbi miniszterelnök

Belpol

Csak az előzetes várakozásokhoz képest elé­gedett a tolnai eredményekkel a pártelnök, aki a jelek szerint elfogadta, hogy nem domináns szereplője a magyar politikának. Hogy ez miért nem feladás, és egyáltalán miért csinálja még mindig, arra a tőle megszokott módon történelmi párhuzamokkal is válaszolt.

Magyar Narancs: A január 12-én, a Tolna megyei 2. számú országgyűlési egyéni választókerületben tartott időközi választás után minden párt elégedetten nyilatkozott. De a kormánypárton kívül hogyan lehet mindenki elégedett egy ennyire sima Fidesz-győzelem után?

Gyurcsány Ferenc: Mert mindenki a saját várakozásához viszonyít. Ami bennünket illet, pokoli sokan kívánták a halálunkat az elmúlt fél évben, és ha ezt az embernek sokszor mondják, akkor az darálja a lelket, ha akarod, ha nem. Ezért aztán egy ennyire jobboldali körzetben csinálni 11 százalékot, jobban szerepelni ugyanott, mint fél éve, az végül biztatás és megerősítés a mieink számára.

MN: Ezek szerint volt olyan időszak, amikor ön elgondolkodott a DK végén?

GYF: Ne vicceljen! Időnként mindenki elgondolkodik az életén, hogy mi a jó és mi nem. Június után elkerülhetetlenül minden kinyílott nálunk is: mi fog történni, kit kell elzavarni, min kell változtatni? Aztán a viták végén arra jutottunk, csináljuk tovább, mert hiszünk a normális, európai, baloldali értékrendben, a világban, a normalitásban.

MN: Ebben a formában ez a tolnai eredmény nem tükrözi a valós helyzetet, hiszen a jelenlegi legerősebb ellenzéki párt nem indult.

GYF: Bolond, aki egy időközi, alacsony részvételű, sajátos helyzetű választókerületben rendezett választási eredményből próbál országos következtetéseket levonni. Nekünk egy dolog volt a fontos, az, hogy végül az eredmény önbizalmat adott belül is, és a támogatóknak is. Ez látszik, érződik ezekben a napokban. A többi egyelőre érdektelen. Ugyanazt csinálnánk akkor is, ha nem 11, hanem 15 vagy 7 százalékot értünk volna el. Akkor sem adnék más interjút, mint most. Mást akkor kellene csinálni, ha mondjuk, 40 százalékkal egy az egyben küzdenénk pariban a kormánnyal. De, ugye, nem ez a helyzet.

MN: Azt mivel magyarázza, hogy a kormánnyal elégedetlen választók többsége inkább a Mi Hazánkra szavazott, nem pedig a mérsékelt indulókra?

GYF: El tudom magának mondani, hogy az 1814–1815-ös bécsi kongresszustól kezdve milyen nagy, 30–40 éves politikai hullámok követték egymást Európában. Most is lezárul valami, s kezdődik valami más, amit az elégedetlenek radikális, a legtöbbször jobboldali radikális hangja fűt. Szerte a világban van egy jobbos radikális hullám. Hetven éve először újra izmos az európai szélsőjobb, visszajött a fékevesztett Trump. Mind e mögött a klasszikus jóléti demokráciákkal, és ezek politikai apostolaival, a bal- és jobbközép pártokkal szembeni elégedetlenség húzódik meg. Magyarország is ebbe a nagyobb történetbe illeszkedik, tetézve az orbáni szörnyűséggel, a nagyon töredezett bal-progresszív-liberális világgal. Itt egy ideig az európai progresszív-szocdem világ nagyobb részének nem lesz többsége. Az marad neki, hogy küzd egy emberibb, egyenlőbb, jobb világért, akkor is, ha nem lesz többsége jó ideig. De ezt is lehet tisztességesen csinálni. Szerintem kell is.

MN: Kicsit úgy hangzik, mintha feladta volna.

GYF: Én? Nem! Nézze, az inkvizíció is erősebb volt, mint Galilei, aztán kiderült, hogy mégis forog a Föld. Ha azért politizálsz, mert hiszel valamiben, és nem azért, mert szerelmes vagy egy állami hivatalba vagy a szolgálati Audiba, akkor nem kell kétségbeesni. A százalékok a hitedet nem befolyásolják. Szerintem most egy pocsék világ jön. Technofasiszták érkeznek, az olyan politikai nyomoroncok, mint Elon Musk meg a barátja, a közveszélyes Trump. Ők jönnek, mi pedig küzdeni fogunk a világukkal szemben akkor is, ha jó darabig nyilván alulmaradunk. Ez ilyen, az ember nem hagyja abba, ha éppen nem neki áll a zászló, és különösen nem, ha hisszük, hogy nekünk van igazunk.

 
Fotó: Palágyi Barbara 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.