Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Hosszú búcsúzás

  • Cseresnyési László
  • 2020.05.09 12:04

Egotrip

Ha ez egy egotrip, akkor most magamról is szeretnék beszélni, de persze arról a káoszról is, ami miatt nem tudtam elhagyni Japánt a múlt héten. Harminchárom éves voltam, amikor idejöttem, azaz itt töltöttem az életem felét. Épp ma van az évfordulóm: április 6.

Ülök a lakásban és várom, hogy mi lesz. A televíziót már rég vissza kellett adnom az egyetemnek, bár most érdekelne, hogy mit mond a miniszterelnök. Mivel Japán többek közt a jól előkészített meglepetések országa is, mindenki tudja, hogy Abe rövidesen be fogja jelenteni a „rendkívüli állapotot” legalább az ország hat-hét súlyosan érintett prefektúrájában. Az emberek mindenesetre már rendkívüli lelkiállapotban vannak, amit az is jelez, hogy a mi prefektúránkban (ahol csak két megbetegedést regisztráltak) nincs még egy árva maszk se a szupermarket polcain. Nekem persze remek kapcsolataim vannak: pult alól fogok kapni néhányat Panni lányom egykori óvodástársának az anyukájától: az ő kisfia is a Szent Szűz Óvodába járt. A Szent Szűzben a gyerekek a jezsuita nevelés szigorát nem­igen tapasztalták meg, de González atyától megtanulták, hogyan kell hálát rebegni japánul az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, mielőtt beletúrunk a káposztás cvekedlibe. Emlékszem, Panni milyen büszke volt, hogy egy vasárnap ő taníthatott meg minket erre az imára. Féltettük az óvodától, már előre azon lamentáltunk, hogy mi lesz vele, ha nem érti, hogy mit mondanak neki. Ő közben egy japán fiúval vonatost játszott a tatamiszobában, és azt ismételgette, amit ilyenkor egy normális japán óvodás mondani szokott: Shusshu-poppo, Shusshu-poppo, azaz „sihuhu, sihuhu”. Mi pedig megnyugodtunk, mert hirtelen megértettük, hogy végül is egyszerű nyelv ez a japán.

A járvány adatai most még nem tűnnek katasztrofálisnak. Tókyóban van a vírussal fertőzött (regisztrált) betegek 39 százaléka (1033 fő), Ósakában a 15 százalékuk, míg 7-9 százalék van (külön-külön) Chiba, Kanagawa, Saitama, Hyógo és Fukuoka régiójában és Hokkaidón. Kedves tókyói vendégem most egy pillanatra bejött és azt kérdezte: „Mi lesz itt, papa?” Azt mondtam neki, hogy semmi, de Panni aggodalma jogos. Egy ideig tanácsos itt maradnia, a Waseda egyetemen is szünetel a tanítás, bár sok iskolában nem, mert az igazgató úr úgy véli, hogy a gyerekek majd megtartják a másfél méteres távolságot, ha ő azt elrendeli. Az egészségügy állapota és a kórházak felszereltsége itt jobb, mint Magyarországon, de rövidesen Japánban is elkövetkezik az overshoot. Ez a fura kifejezés a „berobbanás”, azt a pillanatot jelenti, amikor elszabadul a pokol: addig még van két-három hét talán. Az emberek egy része itt sem veszi tudomásul a veszélyt, de a többség fegyelmezetten betartja a szabályokat, mert a legtöbb japán nagyobb örömet talál az előírások betartásában, mint egy telivér nyegle magyar a megszegésükben.

A dél-koreai média szerint a japán kormány felelőtlen, mert a japánok tizedannyi tesztet sem végeztek el, mint ők, noha Japánban két és félszer annyi ember él, mint Dél-Koreában. A szakemberek véleménye megoszlik a tömeges tesztelés jelentőségéről. A japán kormánynak láthatóan van elképzelése arról, hogy a gazdaság válságát hogyan kezelje, és ők a közemberek támogatásával is foglalkoznak. Japánban 58 millió (néha csak egyetlen főből álló) háztartást tartanak nyilván. Minden 5. vagy 6. ezek közül hátrányos helyzetű, ezért az ilyen háztartások számára a kormány mintegy 800 ezer forintnak megfelelő gyorssegélyt folyósít (300 ezer yent). A nagy kérdés persze most az, hogy elég lesz-e vajon a többség fegyelmezett viselkedése, az emberek felelősségérzete és összetartása ahhoz, hogy átvészeljék ezt a csapást, vagy valami olyasmi vár ránk, amit Daniel Defoe írt le A londoni pestisben.

Japán történelme tele van katasztrófákkal, természeti csapásokkal. Pestisről nem szólnak a krónikák, de már a Nara-korban (8. század) volt több éhínség és feketehimlő-járvány. A 735–737. évi himlő kiirtotta a japán lakosság harmadát. A tragédia nyomán tömegével épültek a helyi közösségek buddhista templomai (kokubunji) és a narai nagytemplom (Tódaiji), benne az emberi történelem egyik legköltségesebb műalkotásával, a nagy Buddha-szoborral. Az első himlőjárványt még vagy harminc követte az apokaliptikus buddhista nagymesternek, Nichirennek a születéséig (1222), átlagosan kb. 13 évenként. Az elmúlt években számtalanszor tapasztaltam, hogy veszélyhelyzetben mennyivel erősebb az összetartás itt, mint mondjuk Magyarországon. A nagy földrengés és a fukushimai tragédia után csak úgy lehetett újra lábra állni, hogy az emberek együttműködtek, azaz tették, amit lehetett – akár a vezetők totojázása és ostoba döntései ellenére is. Azt hiszem, hogy a háború utáni Japánban született meg ez a közösségi szellemiség, aminek a hagyományos kultúrában alig volt előzménye.

Az olvasó talán kevéssé ismeri ennek a részleteit, ezért érdekes lehet egy példa. A betegek és nyomorékok történelmi kiközösítése a régi Japánban azzal a hiedelemmel függött össze, hogy ezeknek az embereknek a „tisztátalansága” égi büntetés (tenbatsu). Egy 10. századi könyv (az Engi Shiki) a különféle „bűnök” (tsumi) felsorolásában, a vérfertőzés, az állatokkal való közösülés stb. mellett például bőrbetegségeket is említ. Valamilyen formában ez a hit egészen a modern korig élt a társadalomban. Japánban már igen korán létezett a leprás betegek elkülönítése, de a 11. századtól még a rokonaikat is kirekesztették a társadalomból: a társadalmi identitásuk (mibun) nekik is egyszerűen leprás lett. Jóval később egy 1907-es törvény lehetetlenné tette, hogy ezek a szerencsétlen emberek viszonylag szabadon mozogjanak és a maguk közösségeit alakítsák ki, egy évtizeddel később pedig izolált helyeken, szigeteken már működtek azok a koncentrációs táborok, amelyekben az emberi brutalitás minden elképzelhető példája előfordult. Később egy eugenikai törvény (1940) szellemében új lendületet kapott mindez „a faj feljavításának” programja keretében, az ennek helyébe lépő újabb törvény (1948) pedig társadalmi nyomás híján csak részben számolta fel a szörnyű gyakorlatot. Miután a lepra gyógyíthatóvá vált (1943), a japán betegek zöme még sokáig csak álgyógyszereket kapott. A lepratelepek feltétel nélküli megnyitását pedig a politikusok akadályozták, mondván, hogy ezeket az embereket, noha már rég meggyógyultak, úgyse fogadná vissza a társadalom. Amikor azonban az 1990-es évek végén mindez közismert lett, Japán szellemi állapota már gyökeresen megváltozott, a régi társadalmi gyakorlatot felváltotta a kollektív szégyenérzet. Ma minden primer forrás hozzáférhető, sőt jórészt publikált, az egykori táborok pedig látogathatók lettek. A mi városunk közelében lévő telep lakói közül már talán senki sem él, ők a szigeten maradtak, nem volt hova hazamenniük. Csak a sziget múzeuma őrzi a szenvedésük emlékeit.

Megváltozott a világ – Japán is, ahogy Magyarország is. Az előbbi, azt hiszem, az előnyére, Magyarországot pedig majd még meglátjuk. Én mindenesetre egyformán külföldi­nek érzem már magam, akárhová is megyek.

 

Neked ajánljuk

A Jobbik feljelentette Fekete Pétert

  • narancs.hu

Folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Ugyanis az államtitkár tegnap maga büszkélkedett azzal, hogy rendszeresen leemel ezt-azt a közgyűjtemények polcairól.