Eljött november 13-a, és felbolydult az ország: még a Klubrádió oldalán is azt olvasom, hogy „ezen az ünnepen hazánk nyelvének értékeire és tiszteletére hívjuk fel a figyelmet”. De miért is ne ünnepelhetnénk a magyar nyelvet, ha még a verebeknek is van világnapjuk (vö. worldsparrowday.org/)? Műveljük hát a nyelvünket testületileg ezen a szép, fényes napon. Mint már Czuczor és Fogarasi szótárából (1862–1874) tudjuk, a nyelvművelés „általán nyelvet illető működés, mely által az minél gazdagabbá, az érzések, gondolatok és fogalmak szabatos kifejezésére alkalmasabbá, hajlékonyabbá, csinosabbá, szebbé, hibátlanná, tisztává leszen”. Szép magyar szavak vannak még a szótárban: nyelvápolás, nyelvtisztítás, nyelvőrség, nyelvrontás (vö. német Sprachpflege, Sprachreinigung, Sprachwarte, Sprachverderben).
Az angoloknak bezzeg lövésük sincs arról, hogy mi az a nyelvművelés: csak beszélnek, fecsegnek, hablatyolnak, picit se palléroznak. Azt hiszik, hogy nem is a nyelvész világosítja fel a nyelv jámbor használóit a helyesség szabályairól, hanem fordítva: az élő használat teremti meg a nyelvi normát, amelyet a nyelv tudósai udvarias vigyorral és lehajtott fővel vesznek tudomásul. Azt képzelik az oktondi angolok, hogy a nyelvek spontán fejlődő, önszabályzó rendszerek, amelyekben mindig magától alakul ki valamiféle művelt konszenzus, azaz norma. Elutasították még azt a remek ötletet is, hogy francia mintára nyelvi akadémiát hozzanak létre (Académie Française, 1635), amely biztos szabályokat ad a nyelvnek, tisztává, ékesszólóvá, a művészeti és tudományos írások számára alkalmassá teszi azt (rendre pure, éloquente et capable de traiter les arts et les sciences). Bár Angliában a Royal Society 1664-ben határozatot hozott egy nyelvi akadémia megalapításáról, az ötletből nem lett semmi. Thomas Sheridan szerint azért nem, mert az akadémia létrehozása ellentmond az angol lélek alaptermészetének: az angolok ugyanis szerinte makacs és szabad emberek, akik féltékenyen őrködnek a jogaik fölött, és természetes hajlamuk van arra, hogy ellenálljanak mindenféle önkénynek (British Education, 1756: 17) – megjegyzem, pont ezt mondta rólunk is az én miniszterelnököm. Egyébként Defoe és Swift szintén felvetették azt, hogy kellene már egy szervezet, amelynek célja a nyelv beszélőinek a megregulázása lenne (An Essay upon Projects, 1697 és A Proposal for Correcting ... the English Tongue, 1712), de a liberális nihilistáknak arrafelé már akkor is biztos kétharmaduk volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
