Ekotrip

Egotrip

Koreográfia

Mintha csak egy spéci tánctanfolyamra fizettünk volna be, ahol a pénzünkért százlépéses koreográfiát kapunk, aztán majd meglátjuk, összeáll-e belőlük valamilyen szalonképes tánc vagy sem. Nekem kifejezetten tetszett a tanfolyam meghirdetett címe, a mutyizás nélküli ország szlogenje. Az embernek, pláne, ha már megélt fél évszázadot, nagyon elege van a trükközésből meg a sumákolásból, akár aktív, akár passzív résztvevője ezeknek a társasjátékoknak. Ha rendesen fizet adót és járulékokat, akkor az bosszantja, hogy nyugodt éjszakáinak irdatlan ára van: azoknak az adóját és járulékait is ő fizeti, akik ilyen-olyan stiklikkel kivonják magukat a közteherviselés alól. Ha pedig maga is mutyizik-simlizik, akkor nemcsak a lebukás veszélye miatt érzi rosszul magát, hanem, jó esetben, azért is, mert a lelke mélyén tudja, hogy amit ő - akár törvényes umbuldával is - elsinkófál, azt másnak kell megfizetnie.

Talán azt is sejti, hogy ez a "más" nem feltét-lenül a száz leggazdagabb magyar közül való, hanem jó eséllyel a közalkalmazottak táborából, vagy olyan nagyvállalatok, bankok, biztosítók alkalmazottai közül, amelyek nem engedhetik meg maguknak a csalást. Jobb pillanataiban talán még azt is megsejti, hogy azért is olyan szegények nálunk az egészségügyi és oktatási intézmények, azért is olyan lepukkantak a rendőrségi és bírósági épületek, azért is olyan gyalázatosak az utak, mert a mi társadalmunkban még mindig bocsánatos bűnnek (időnként kifejezetten sikknek) számít elszabotálni a közterhek megfizetését.

A magyar polgár ráadásul viszonylag kevés következménnyel megteheti ezt, és most nem a szankciók hiányára gondolok. Hanem arra, hogy - furcsa módon - egyedül a nyugdíjunk függ a befizetett járulékoktól, az összes többi közellátást (gyógykezelést, oktatást, hon- és rendvédelmet, támogatott kultúrát és hitéletet stb.) akkor is teljes pompájában élvezhetjük, ha (önkéntesen!) minimálbérre rendezkedtünk be - és ebből a szempontból most mindegy, hogy milyen viszonylagos is ez a pompa más országok közel-látásához képest. Ráadásul itt egy ördögi kör rajzolódik ki: minél többen vonják ki magukat az adó- és járulékfizetés terhe alól, annál kevesebb pénz jut a közszolgáltatásokra, viszont minél pocsékabb a közellátás, annál többen érzik magukat feljogosítva a mutyizásra (simlizésre, stiklizésre, trükközésre - magyarán: csalásra), és már benne is vagyunk a lefelé menő spirálban.

Megérne egy alapos kutatást annak felderítése, hogy miért ilyen mutyizós a magyar (alkatából vagy történelméből fakadóan?), és hogy miként lehet az, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt sem sikerült levetnie a kádári érában beidegzett magatartásmintákat. Hogy lehet az, hogy miközben most már tényleg mi választunk parlamentet és kormányt, és így legalább közvetve rendelkezünk a közös javak felett, az államkasszát még mindig nem tekintjük magunkénak? Miért gondolja nálunk sok (viszonylag) jómódú ember, hogy neki (és gyerekének) akkor is jár a közellátás, ha a rá eső közteher egy részét elcsalja? És miért olyan megbocsátó velük szemben a társadalomnak még az a része is, amelyiknek vagy módja, vagy szándéka nincs a csalásra?

Nem valószínű, hogy a pár hete meghirdetett 100 lépés programját megelőzte ilyesfajta vizsgálat. Mindenesetre nem kis bátorság kellett belevágni egy, a társadalom mentalitásának megváltozására bazírozó lépéssorozatba, amely felszámolná azt az idejétmúlt közmegegyezést, hogy a közöst megkárosítani nem bűn. Ha jól értem a programot, ezt döntően nem rendőri módszerekkel kívánja elérni, hanem az érdekeltség megteremtésével. A jövedelmek kifehérítésének személyes érdekeltségét szolgálná az egészségügyi ellátás biztosítási alapra helyezése. A biztosítást eddig csupán a nevében magán viselő egészségügyi rendszerhez - az állampolgári jogon járó alapellátáson felül - csak a biztosítottak férnének hozzá, vagyis azok, akik (vagy akik nevében) ténylegesen fizetnek egészségügyi járulékot. A szürke-fekete gazdaság felszámolását célozná meg a nyugdíjbiztosítás kiterjesztése is bizonyos, eddig nem legalizált jövedelmekre, mint amilyen a borravaló vagy az alkalmi munkavállalók keresete.

Bármennyire fontos is a biztosítási ellátásokban való érdekeltség megteremtése ahhoz, hogy némiképp kifehéredjen a feketegazdaság, a minimálbéres (ön)foglalkoztatás elterjedtsége azt mutatja, hogy a magyar polgárokban még nem teng túl az öngondoskodás igénye és kényszere. Félő, hogy a fiatalabb korosztályok számára a nem biztosított egészségügyi ellátásra fordított kiadások fenyegetése éppúgy nem jelent majd kellő ösztönzőt, mint a nyugdíjjogosultság megszerzése. Az ő legális foglalkoztatásukat növelné viszont az a lépés a százból, amely két éven keresztül kedvezményes járulékkal ösztönözné a pályakezdők alkalmazását.

A program eddig feltárult logikája első ránézésre tetszetős: minél többen fizetünk adót és járulékokat, annál kevesebbet kell fejenként leperkálnunk ahhoz, hogy ugyanakkora összeg előálljon. Vagyis az adózók-járulékfizetők körének bővítésével csökkenthetők az adó- és járulékkulcsok. És minél inkább méltányosnak érezzük az adó- és járulékrendszert (legalábbis a közszolgáltatások színvonalához mérve), annál inkább leszünk hajlandók a közteherviselésre. The end - érne itt véget a hollywoodi mintára elképzelt film (írta és rendezte: Gyurcsány Ferenc, producer: adó- és járulékfizetők egyesülete).

Tudjuk jól, a magyar filmek nem így szoktak végződni. Azokban, csakúgy, mint az életben, valami probléma közbelép. Itt momentán az, hogy az államnak, pontosabban: a közterheket eddig is viselőknek meg kell előlegezniük a bizalmat azokkal szemben, akik csak ezután nyitják ki pénztárcájukat a közösség előtt - ha egyáltalán bejön az érdekeltségek, a méltányosabb elvonási terhek és a szigorúbb szankciók remélt hatása. Vagyis előbb kell csökkenteni a terhelés mértékét, és csak később derül ki: működik-e a gyurcsányi logika.

A magam részéről remélem, hogy működik, hiszen aligha van más logikájú gyógyír közös bajainkra. A mai közterhek mellett nehéz versenyképessé tenni a magyar gazdaságot, ugyanakkor a potyautasok nagy száma miatt még ekkora elvonás sem elégséges ahhoz, hogy kielégítő legyen a közellátások színvonala. (Az utóbbi-ban persze az ellátórendszerek rossz hatásfokú, gyakran pazarló működése is ludas - ennek rendszerszerű orvoslása azonban kívül esik a mostani program hatókörén.)

Most még csak harmadánál tartunk a meghirdetett lépéssorozatnak, bár a kormányfői nyilatkozatokból (például a múlt heti Narancs-interjúból) a többi lépés jellegéről is lehet sejtésünk. Azt persze majd csak a századik lépésnél látjuk meg, hogy összeáll-e egy nyaktörés nélkül eltáncolható koreográfia. Az meg a választásokon derül ki, hogy tetszetősnek tartjuk-e a megkésett, de mégiscsak előremutató reformtáncot. És persze ezen múlhat, hogy a "nagy koreográfus" kormánya is megússza-e bukás nélkül.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.