Mintha csak egy spéci tánctanfolyamra fizettünk volna be, ahol a pénzünkért százlépéses koreográfiát kapunk, aztán majd meglátjuk, összeáll-e belőlük valamilyen szalonképes tánc vagy sem. Nekem kifejezetten tetszett a tanfolyam meghirdetett címe, a mutyizás nélküli ország szlogenje. Az embernek, pláne, ha már megélt fél évszázadot, nagyon elege van a trükközésből meg a sumákolásból, akár aktív, akár passzív résztvevője ezeknek a társasjátékoknak. Ha rendesen fizet adót és járulékokat, akkor az bosszantja, hogy nyugodt éjszakáinak irdatlan ára van: azoknak az adóját és járulékait is ő fizeti, akik ilyen-olyan stiklikkel kivonják magukat a közteherviselés alól. Ha pedig maga is mutyizik-simlizik, akkor nemcsak a lebukás veszélye miatt érzi rosszul magát, hanem, jó esetben, azért is, mert a lelke mélyén tudja, hogy amit ő - akár törvényes umbuldával is - elsinkófál, azt másnak kell megfizetnie.
Talán azt is sejti, hogy ez a "más" nem feltét-lenül a száz leggazdagabb magyar közül való, hanem jó eséllyel a közalkalmazottak táborából, vagy olyan nagyvállalatok, bankok, biztosítók alkalmazottai közül, amelyek nem engedhetik meg maguknak a csalást. Jobb pillanataiban talán még azt is megsejti, hogy azért is olyan szegények nálunk az egészségügyi és oktatási intézmények, azért is olyan lepukkantak a rendőrségi és bírósági épületek, azért is olyan gyalázatosak az utak, mert a mi társadalmunkban még mindig bocsánatos bűnnek (időnként kifejezetten sikknek) számít elszabotálni a közterhek megfizetését.
A magyar polgár ráadásul viszonylag kevés következménnyel megteheti ezt, és most nem a szankciók hiányára gondolok. Hanem arra, hogy - furcsa módon - egyedül a nyugdíjunk függ a befizetett járulékoktól, az összes többi közellátást (gyógykezelést, oktatást, hon- és rendvédelmet, támogatott kultúrát és hitéletet stb.) akkor is teljes pompájában élvezhetjük, ha (önkéntesen!) minimálbérre rendezkedtünk be - és ebből a szempontból most mindegy, hogy milyen viszonylagos is ez a pompa más országok közel-látásához képest. Ráadásul itt egy ördögi kör rajzolódik ki: minél többen vonják ki magukat az adó- és járulékfizetés terhe alól, annál kevesebb pénz jut a közszolgáltatásokra, viszont minél pocsékabb a közellátás, annál többen érzik magukat feljogosítva a mutyizásra (simlizésre, stiklizésre, trükközésre - magyarán: csalásra), és már benne is vagyunk a lefelé menő spirálban.
Megérne egy alapos kutatást annak felderítése, hogy miért ilyen mutyizós a magyar (alkatából vagy történelméből fakadóan?), és hogy miként lehet az, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt sem sikerült levetnie a kádári érában beidegzett magatartásmintákat. Hogy lehet az, hogy miközben most már tényleg mi választunk parlamentet és kormányt, és így legalább közvetve rendelkezünk a közös javak felett, az államkasszát még mindig nem tekintjük magunkénak? Miért gondolja nálunk sok (viszonylag) jómódú ember, hogy neki (és gyerekének) akkor is jár a közellátás, ha a rá eső közteher egy részét elcsalja? És miért olyan megbocsátó velük szemben a társadalomnak még az a része is, amelyiknek vagy módja, vagy szándéka nincs a csalásra?
Nem valószínű, hogy a pár hete meghirdetett 100 lépés programját megelőzte ilyesfajta vizsgálat. Mindenesetre nem kis bátorság kellett belevágni egy, a társadalom mentalitásának megváltozására bazírozó lépéssorozatba, amely felszámolná azt az idejétmúlt közmegegyezést, hogy a közöst megkárosítani nem bűn. Ha jól értem a programot, ezt döntően nem rendőri módszerekkel kívánja elérni, hanem az érdekeltség megteremtésével. A jövedelmek kifehérítésének személyes érdekeltségét szolgálná az egészségügyi ellátás biztosítási alapra helyezése. A biztosítást eddig csupán a nevében magán viselő egészségügyi rendszerhez - az állampolgári jogon járó alapellátáson felül - csak a biztosítottak férnének hozzá, vagyis azok, akik (vagy akik nevében) ténylegesen fizetnek egészségügyi járulékot. A szürke-fekete gazdaság felszámolását célozná meg a nyugdíjbiztosítás kiterjesztése is bizonyos, eddig nem legalizált jövedelmekre, mint amilyen a borravaló vagy az alkalmi munkavállalók keresete.
Bármennyire fontos is a biztosítási ellátásokban való érdekeltség megteremtése ahhoz, hogy némiképp kifehéredjen a feketegazdaság, a minimálbéres (ön)foglalkoztatás elterjedtsége azt mutatja, hogy a magyar polgárokban még nem teng túl az öngondoskodás igénye és kényszere. Félő, hogy a fiatalabb korosztályok számára a nem biztosított egészségügyi ellátásra fordított kiadások fenyegetése éppúgy nem jelent majd kellő ösztönzőt, mint a nyugdíjjogosultság megszerzése. Az ő legális foglalkoztatásukat növelné viszont az a lépés a százból, amely két éven keresztül kedvezményes járulékkal ösztönözné a pályakezdők alkalmazását.
A program eddig feltárult logikája első ránézésre tetszetős: minél többen fizetünk adót és járulékokat, annál kevesebbet kell fejenként leperkálnunk ahhoz, hogy ugyanakkora összeg előálljon. Vagyis az adózók-járulékfizetők körének bővítésével csökkenthetők az adó- és járulékkulcsok. És minél inkább méltányosnak érezzük az adó- és járulékrendszert (legalábbis a közszolgáltatások színvonalához mérve), annál inkább leszünk hajlandók a közteherviselésre. The end - érne itt véget a hollywoodi mintára elképzelt film (írta és rendezte: Gyurcsány Ferenc, producer: adó- és járulékfizetők egyesülete).
Tudjuk jól, a magyar filmek nem így szoktak végződni. Azokban, csakúgy, mint az életben, valami probléma közbelép. Itt momentán az, hogy az államnak, pontosabban: a közterheket eddig is viselőknek meg kell előlegezniük a bizalmat azokkal szemben, akik csak ezután nyitják ki pénztárcájukat a közösség előtt - ha egyáltalán bejön az érdekeltségek, a méltányosabb elvonási terhek és a szigorúbb szankciók remélt hatása. Vagyis előbb kell csökkenteni a terhelés mértékét, és csak később derül ki: működik-e a gyurcsányi logika.
A magam részéről remélem, hogy működik, hiszen aligha van más logikájú gyógyír közös bajainkra. A mai közterhek mellett nehéz versenyképessé tenni a magyar gazdaságot, ugyanakkor a potyautasok nagy száma miatt még ekkora elvonás sem elégséges ahhoz, hogy kielégítő legyen a közellátások színvonala. (Az utóbbi-ban persze az ellátórendszerek rossz hatásfokú, gyakran pazarló működése is ludas - ennek rendszerszerű orvoslása azonban kívül esik a mostani program hatókörén.)
Most még csak harmadánál tartunk a meghirdetett lépéssorozatnak, bár a kormányfői nyilatkozatokból (például a múlt heti Narancs-interjúból) a többi lépés jellegéről is lehet sejtésünk. Azt persze majd csak a századik lépésnél látjuk meg, hogy összeáll-e egy nyaktörés nélkül eltáncolható koreográfia. Az meg a választásokon derül ki, hogy tetszetősnek tartjuk-e a megkésett, de mégiscsak előremutató reformtáncot. És persze ezen múlhat, hogy a "nagy koreográfus" kormánya is megússza-e bukás nélkül.
