Egotrip

Van néhány olyan tudományos téma, amely időről idpre a világlapok címoldalaira kerül, mint nagy felfedezés, majd elül, hogy aztán úgy tíz-tizenöt év múlva, amikor a közönség már elfelejtette a legutóbbi felbukkanását, ismét feléledjen. Tipikusan ilyen az intelligencia öröklődése (mennyiben múlik a genetikán és mennyire a környezeten), vagy mostani témánk, miszerint sikerült matematikailag bebizonyítani Isten létezését.

Imaoka Dzsuicsiro Magyarul négy hét alatt c. művének (Tokió, 1969) első leckéje rögtön néhány szellemes mondattal kelti fel a japán olvasó érdeklődését: „Ön van itt. Ő van ott. Hogy van? Köszönöm, igen jól vagyok. Hol a város? Hol van a cím? Ki ez a gazda? Hol van a pályaudvar? Nincs ön itt. Ő nem zsidó. Nincs itt a zsidó.”

(2. olvasat) Nagy busz áll elhagyatva, beszállok, már ülnek benne, valahová menni (menekülni?) kell, mondom, én nem tudok vezetni, snitt, már egy kisebb, fekete busz, vajon beférünk-e, igen, állunk, nincs, ki vezessen

Juliusz Machulski Szexmisszió c. 1984-es filmjében, ami egy biotechnológiai módszerekkel férfitlanított, föld alatti városban játszódik, az egyenruhába bújtatott nők időnként egy tablettát vesznek be, hogy fölöslegesnek ítélt nemi vágyaikat elfojtsák.

Elterjedt nézet, hogy a központosításban, az állam feltétlen hozzáértésében, egységes akaratban, egyszemélyes döntéshozatalban való politikai hit szemben áll azzal a liberális felfogással, amely az egyének jogait, a saját életük fölötti végső kompetenciát, a sokféleséget tartja a jó politikai rend mércéjének.

Az emberi méltóság nem véges és nem osztható. Valóban, vannak alapjogok, amelyek néha más jogokkal ütköznek, vagy felmerülhetnek ugyanazon jogon belüli hasonló igények, s ebből kerekedhet konfliktus.

Amit nem tilt törvény, azt szabad. Ezzel a meglepően liberális érvvel hág a Magyar Nemzeti Bank több százmilliárd forintnyi közpénz nyakára, amelynek zömét – Matolcsy György szavai szerint – a „mára meghaladott neoliberális tanokat” felváltó saját közgazdászképzésre fordítja.

Bár nem trendi, érdemes átismételni: Magyarországon túl nagy az állami újraelosztás mértéke, sok a szabály, amiből keveset tartanak be, a szakapparátus elbizonytalanodott és hárít.

Az élet álom (Pedro Calderón de la Barca) álmaim is cenzúrázom (K. Dezső)

Kérem az olvasót, tegye le az újságot, ragadjon színes ceruzát, A4-es papírt, és raj­zoljon. Ha ember lenne a magyar állam, hogy nézne ki?

Nagyon mellre szívtam, ahogy liberális oldalról vegzálták Kertész Imrét, amiért átvette a Szent István Rendet, a legmagasabb magyar kitüntetést.

Amikor a harmadik Orbán-kormány a minap megvásárolta a negyedik legnagyobb magyar bankot, az MKB-t, déjà vu érzésem támadt: valami hasonlót láthattunk 1998-ban, amikor az első Orbán-kormány állami tulajdonba vonta a csőd szélére jutott Postabankot.

– Fizetőpincér Uram! – rikoltom a romkocsmaövezetben nyakasul házi kosztot tartó, monarchiás véralkatú kisvendéglő kerthelyisé­gében, kispolcom mellől, mely a Mámor Kiskönyvtára sokat látott támpéldányait őrzi. – Ma kimondottan bűvöletes az idő, a felhők az elmúlt napokban kiadták magvukat, nap se gyilkol immár, az égbolt réseiből kedves szellő birizgálja pocakunkat; summa: ma klasszikusan limonádénap van, szóval kérek ide, az asztalomra egy jéghideg kancsóval, hogy mihamarabb megkezdhessem döntőnek mutatkozó előadásomat a magyar mámor történetéről! Bár ma délelőtt riasztóan kihalt e máskor oly sok férfizörejtől hangos bejzli.

A „disszidens” szóra (valamint szófaji va­riánsaira, a „disszidál” igére és a „disszidálás” főnévre) talán azok is emlékeznek még, akiknek az ancien régime (szocializmus, pártállam stb.) politikai-ideológiai szókészlete időközben kiment a fejéből. Veretes, régi latinizmus a magyar nyelvben, már a tizenhetedik századból is van rá adat.