Kedves olvasók, ez a századik Modern Talking-tárcám, így megragadom az ünnepi alkalmat és összefoglalom a lényeget. Bevallom: mindazt, amit önök századszor hallanak tőlem, nem én találtam ki, hanem kiváló nyelvészek írták-tanították, mint a német Hermann Paul, az amerikai Noam Chomsky vagy a magyar Gombocz Zoltán. Nem azért mutogatok rájuk, hogy a felelősséget áthárítsam: ha kell, vállalom a máglyahalált e tanok hirdetéséért, de a dicsőség az övéké. Azért kell ezt leszögeznem, mert némely internetes fórumokon sűrűn hivatkoznak rám ("Nádasdy azt mondja", "Nádasdy szerint"), olyannyira, hogy - mint egy kedves levelezőm írja - már az ún. "nádasdysta" véleményekkel értenek egyet avagy vitatkoznak.
Ez roppant hízeleg (bár ne feledjük: a hájjal bekent eretnek jobban ég!), de úgy érzem magam, mint a kisvárosi földrajztanár 1700 körül, aki sulykolta a nebulóknak, hogy a nap nem kel föl, hanem a föld fordul el alatta, s végül az egész város azt gondolta: a tanár úr a saját újszerű (és kissé gyanús) elméleteit hirdeti valami földforgásról. Nos, nem vagyok Kopernikusz, nem fedeztem föl semmit. Arról nem tehetek, hogy a magyar nyelvi-nyelvészeti közgondolkodás kb. az 1800-as évek szintjén mozog, s így közlendőim némi port vernek föl. Tehát:
1. A nyelv ösztönös tevékenység, nem függ sem a műveltségtől, sem az intelligenciától. Árpád apánk ugyanolyan jól tudott magyarul, mint mi, pedig sose hallott alanyról és állítmányról, és nyilvánvalóan analfabéta volt.
2. A nyelvtan nem olyan, mint a KRESZ, hogy anélkül is lehet vezetni (méghozzá eredményesebben, mint a szabályok betartásával), aztán ha meglátunk az út szélén egy magyartanárt vagy nyelvészt, hirtelen lelassítunk és átdobjuk magunkon a biztonsági övet. Fontos: nem a Tudományos Akadémia mondja meg a nyelvközösségnek, hogy milyen a magyar nyelv, hanem fordítva. A nyelvtan egyenlő magával a nyelvvel. A nyelvtan nem úgy jön létre, hogy valakik kitalálják a szabályokat, s a nyelvet ahhoz próbálják idomítani. Úgy kell a nyelv szabályait kifürkészni, mint a természet törvényeit.
3. Nincs olyan egészséges felnőtt ember, aki anyanyelvét helytelenül beszélné. A laikusok (és sajnos a legtöbb magyartanár is) a "helytelen" szót helytelenül használják, azt értik rajta, hogy "közönséges" vagy "fesztelen" vagy "népies". Például: Mos má beadhassák neköm a inekciót. Ez nem helytelen, ez kifogástalan magyar mondat, megvannak a maga szigorú szabályai, melyeket ez a beszélő, sok ezer társával együtt, anyanyelveként elsajátított, rendszeresen és logikusan használ. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy "a művelt normától eltérő szabályrendszere van". A Székelyföldön az egész falusi lakosság "suksüköl" (ezt Simonyi már 1906-ban leírja). Ha ők helytelenül beszélnek magyarul, akkor ki beszél jól, és milyen jogon állítja ezt magáról?
4. A nyelvművelők, nyelvi tanácsadók két dolgot szoktak csinálni. Amikor azt mondják: figyelj csak, ezt többféleképp is ki lehet fejezni; vagy: vigyázz, ennek komikus értelme is van; vagy: ügyelj, hogy művelt, finomkodó környezetben így és így fejezd ki magad; vagy: mondhatod akárhogy, de írni csakis így illik - akkor szívleljük meg tanácsaikat. Ha azonban olyanokat mondanak, hogy "helytelen", "fölösleges", "magyartalan", "elharapózik", "tilos", akkor udvariasan bólintsunk, majd beszéljünk tovább, ahogy a szívünk diktálja. A nyelvművelő: illemtanár. Ha ajánl, ha felmutat, ha árnyal, akkor jó. Ha tilt, ha kipellengérez, ha számon kér, akkor rossz.
5. "Nyelvromlás" nem létezik, maga a fogalom is tudománytalan badarság. A romlás egyetlen értelmes definíciója ugyanis az, hogy a dolog kevésbé alkalmas feladatának ellátására. Például romolhat valakinek a látása. Nem igaz, hogy a mai magyar nyelv - vagy bármilyen mai nyelv - kevésbé volna alkalmas feladatainak ellátására, mint régebbi formái, Arany Jánosé vagy Árpád apánké. Ezt nem lehet elégszer sulykolni. Pár éve tartottam egy előadást "Miért változik a nyelv?" címmel. Előtte fölkeresett egy riporter a rádió tudományos (!) szerkesztőségétől, régi ismerős, látszott, hogy fárasztó napja van, lehuppant mellém, s azt kérdezte: "Akkor te ugye a nyelvromlásról fogsz előadni?"
6. Sokak szerint a mai nyelv csúnyább, mint a régebbi. Erről nincs mit mondanom, ízlés-ítéletekkel a tudomány nem foglalkozik. Én is utálok sok mindent a mai nyelvben (pl. azt, hogy "csudijó", leírhatatlanul utáltam a 60-as években). Tovább megyek: szeretnék Kisfaludy Sándor lenni, badacsonyi villámban szerelmes verseket írni, és ne kelljen dolgozni.
7. A keveredés, a hibridizáció - vagyis a jövevényszavak (friteuse = fritőz) és tükörfordítások (eingebildet = beképzelt) - még semmilyen nyelvnek sem ártottak, már amennyire 5-6 ezer éves tapasztalatunk mutatja. Hogy ezek "gazdagítják" vagy "szegényítik" a nyelvet, arra nem tudok válaszolni, ezek értelmetlen metaforák, mint a meteorológusnak a "szép idő" és "rossz idő": a szakember ilyet nem használ. Minden időjárás szép és minden nyelv gazdag.
8. Adná Isten, hogy az elcsatolt területeken a magyar nyelv használata örökétig fönnmaradjon. Ám ez csak akkor fog menni, ha az ottani magyarság rugalmasan olvasztja be a többségi nyelv szavait és elemeit, mi ideát pedig elfogadjuk, hogy lesz szlovákiai magyar, romániai magyar stb., ahol bizonyos dolgokat (talán sok mindent!) másképp mondanak. Ahogy van kanadai francia, kabuli perzsa, finnországi svéd. Ne tűnjön úgy: a magyart csak áhítatos tisztelettel szabad "ápolni" (már ez a szó is elkedvetleníti a fiatalokat: aha, ápolni kell, mint a grószmuttit).
9. Egy súlyos mulasztásom van, immár századszor: a cigány nyelv. Nem írok hang- és nyelvtanáról, a cigány perfektum és imperfektum finom különbségéről, arról, hogy nevezhető-e deklinációnak a cigány főnévi paradigma, vagy inkább enklitizációról van szó. Nem írok a jövevényszavak cigányban való adaptációjáról, sem az ősi szanszkrit örökség alakváltozásairól. Nem tudok cigányul, és ezt röstellem: egy ilyen izgalmas nyelv, melyet sok ezren beszélnek itt mellettem a Kárpát-medencében, kívül esik a látókörömön. Nem lehet mindent. De kellene.
