Ezt erősítették meg elemzők, és erről tanúskodnak a nemrégiben Erdélyben végzett közvélemény-kutatások eredményei is. Hiába volt tehát nemcsak a politikai áldozat, de az anyagi is. Egy-egy diplomata kitelepítése a célterületre évente 40 milliójába került a magyar államnak akkor, amikor az euró még 260 forinton állt, márpedig a kettős állampolgársággal összefüggő adminisztratív teendők miatt - az elmúlt másfél évben - számos új diplomataposztot létesítettek a környező államokban.
2010 közepén még mindenki arra számított: lesz 700 ezer olyan határon túli magyar, aki él a lehetőséggel. Aztán a heves szlovákiai ellenválasz, valamint a tárgyban gyorsan romló romániai politikai környezet illuzórikussá tette e feltételezést. Máig úgy 200 ezren igényeltek állampolgárságot, de a kezdeti lelkesedés után új jelentkező jó, ha hetente egy beesik. S akkor még szót sem ejtettünk Magyarország mára kiteljesedő presztízsveszteségéről mint visszatartó erőről - ne higgyük, hogy a világból visszaszüremlő hírek érintetlenül hagyták volna az erdélyi és egyebütt élő magyarokat, épp ellenkezőleg. Bár a Fidesz nagy összegekkel állt neki a határon túli magyar sajtó felvásárlásának, ma már az ottaniak sem csak egyetlen forrásból tájékozódnak. Egyre több jel figyelmeztet, hogy sokan szégyellik azt, amit a magyar kormány művel, s innen már csak néhány lépés, hogy szégyelljék magyarságukat is. Ez a szavazati joggal súlyosbított kettős állampolgárság mérlege, de nyilvánvalóan nem csak azé...
Ha Orbán szavazatimport-politikájának túl nagy sikeréről - egyelőre - nem is beszélhetünk, arról viszont igen, hogy eredményesen exportálta Európát provokáló eszméit oda, ahol jobb sorsra érdemes honfitársaink élnek. A kisebbségi magyar magatartásban máris megjelentek olyan attitűdök, amiknek gyászos következményei itt, Magyarországon már állampolitikai méreteket öltenek. A legbeszédesebb példa minderre a Romániában épp most eszkalálódó konfliktus; ennek szálai letagadhatatlanul Magyarországra vezetnek. Miről van szó?
A román kormány - és ezen belül az RMDSZ által irányított egészségügyi minisztérium - letett a parlament asztalára egy minden vonatkozásában a modernitás elvárásainak megfelelő új egészségügyi törvényt. A román társadalom már évekkel korábban túljutott számos súlyos döntésen, amelyek elkerülhetetlenül nagy terheket raktak a megemelt társadalombiztosítási díjakat fizető polgárok vállára, nem is beszélve azokról, akik betegként sokkal többet fizetnek a gyógyszereikért, esetenként a gyógyellátásért, mint korábban. Cserébe hirtelen évtizedeket ugrott előre az orvosi ellátás színvonala, különösen, hogy az ország - kelet-európai viszonylatban is - addig példátlanul elmaradott infrastruktúrával rendelkezett.
A gazdasági ésszerűsítés és a modernizációs folyamat második fázisaként a kormány most úgy döntött, továbbviszi az egészségügyön belüli privatizációt, így a büdzsét tehermentesíti számos olyan kiadástól, amely eddig a kórházak, a mentőszolgálatok és más típusú szolgáltatások fenntartására ment el. A privatizációval új szolgáltatók jelennének meg, ami versenyhelyzetet teremt, csökkentve az árakat. Ez viszont a már meglévő szolgáltatók piacát szűkítené.
A 90-es években egy Raed Arafat nevű, Romániában végzett és ott honosodott ügyes palesztin orvos, kihasználva a kaotikus állapotokat és azt, hogy az állam képtelen hatékony mentőszolgálatot működtetni, létrehozta saját vállalkozását. Főként nyugati segélyekből és adományokból származó eszköztárral kezdték, s amint a vállalkozás sikere egyre látványosabban igazolta vissza a hozzá fűzött reményeket, annál nagyobb közkedveltséget élvezett mind a betegek, mind a tehetetlen kormánytényezők részéről. Nem csoda, hogy a vállalkozás gyorsan utat talált az állami forrásokhoz is, így idővel nem kevés támogatást kapott a büdzséből. Sőt, Arafat bekerült a kabinetbe is, az egészségügyi minisztérium államtitkáraként.
Az orvos-politikus az első pillanattól kezdve ellenezte az új egészségügyi törvény tervezetében megfogalmazott privatizációs stratégiát, hisz az komoly konkurenciát jelentett volna az elsősorban Erdélyben kiépített szolgáltatói hálózatának. Hogy álláspontjának nyomatékot szerezzen, le is mondott kormányzati posztjáról.
Bár mostanság a világsajtó az Arafat mellett kiálló bukarestiek utcai "lázadásával" van tele, érdemes megjegyezni: e "lázadás" előzményeként számos erdélyi városban zajlottak komoly tüntetések. Olyan közegben tehát, amelyet a Magyarországon egyszer már lejátszott privatizációellenes, azaz piac- és modernitásellenes konzervatív hangulat formált, köszönhetően a határokon átnyúló médiának, a helybeli Fidesz-propagandának, s azoknak a helyi szervezeteknek, amelyeknek egyetlen politikai ötletük támadt két évtized alatt, hogy a magyar jobboldalba vessék minden bizalmukat.
Számos egyértelmű jel utal rá, hogy az európai elvárásoknak és a konkrét romániai feltételeknek igencsak megfelelő egészségügyi törvénytervezetet az az indulat akasztotta meg - a kormány már vissza is vonta -, amelyet még a Fidesz tett mindennapossá ellenzéki erőként, s amely révén sikerrel gátolta meg az ágazat alapvető és nélkülözhetetlen reformját Magyarországon. Hogy mennyire volt sikeres Orbánék egykori akciója, az most mérhető le igazán, amikor a magyar egészségügyi közellátás is a totális csőddel nézhet farkasszemet.
A magyar kormányzat által megjelenített veszélyről beszélve Brüsszelben pont erre gondolnak: Orbán nemcsak Magyarországon teszi kockára az európai esélyeket, de immáron Romániában is. És a sor minden bizonnyal idővel majd folytatódni fog.
