Egotrip

A múlt héten a nem hivatalos cenzúra táján kapirgáltunk, amely a szólásszabadság árnyékában afféle aljnövényzetként tenyészik: megvizsgáltuk, miként tűnt el Táncsics Mihály neve mellől a communisticus jelző az antikvarium.hu honlapján. Most is efféle mikroszkopikus beavatkozással foglalkozunk: egyetlen szó kiiktatásával vagy eltüntetésével kapcsolatos a történetünk. Szereplői részben azonosak a múltkoriéval: a márciusi ifjakkal, Táncsiccsal és a tizenkét ponttal lesz dolgunk ezúttal is.

Miniszterelnökünk nemrég Matolcsy Györgyöt Ludwig Erhardhoz, az 1948 utáni német gazdasági csoda atyjához hasonlította, mondván, mindketten fantaszták voltak és sikeresek. A párhuzam tág teret nyit az asszociációknak, de egy különbség szinte kiveri a szemünket: míg a mostani magyar növekedési modell a politikus Orbán Viktor szellemi terméke, addig az egykori eredményes német gazdasági átalakulás koncepciója a szakemberé, Ludwig Erhardé.

Túszdráma áldozataivá teszi szeretett népét a magyar kormányfő, amikor sorozatosan ujjat húz az Európai Unióval. Számíthat rá ugyanis, hogy még azok az uniós politikusok sem mernek komoly szankciót javasolni Magyarországgal szemben, akiknek a jogérzékét nagyon is bántja kormánya jogtipró magatartása.

Pár hónapja Táncsics (Stancic) Mihály élete és munkássága táján kapirgáltunk. A bátor népbarát egyebek között a sajtószabadság lelkes harcosa és a cenzúra mindenre elszánt ellensége volt, könyvet is közzétett e tárgyban (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, 1844), melyet külföldön, Lipcsében kellett megjelentetnie - a cenzúra aligha engedélyezte volna a cenzúraellenes munka honi kinyomtatását.

Az Almáskamarás-Szobránckomoróc-mérkőzésen történt.

Életkoromnál fogva Peléről és Albertről éppen lemaradtam, az utolsó meccs, amelyre még nem emlékszem, Albert búcsúja volt 1974-ben. Talán ezért foglalkoztatott mindig is a kérdés, meg lehet-e ítélni egy futballista játékát úgy, hogy sohasem láttuk játszani.

Nemrég bemutattam az egyik órámon a BBC 2009 őszén készült műsorának videóját, amelynek főszereplője egy brit szélsőjobboldali politikus, Nick Griffin volt (vö. YouTube: Nick Griffin on Question Time).

2002 igazi választási év volt. Lakástámogatás, minimálbér-emelés, közalkalmazotti bérkorrekció, nyugdíj-kiegészítés, extra költségvetési deficit, egyszóval dübörgött a politikai konjunktúra. Az emberek lelkesen költötték a friss pénzt, nőtt az import, az export le is maradt a romló nemzetközi helyzet és az erős forint miatt.

A mai magyar kormány képviselőinek egészen más fogalmai vannak a piaci verseny értelméről, mint amit a standard közgazdaságtan sugall, mely szerint a gazdasági verseny növeli a társadalmi jólétet.

Aki nem (csak) önmagáért szereti a demokráciát, az abban bízik, hogy szorgos működtetése jó szakpolitikai döntésekhez vezet. Miért lehet ebben bízni? Mert a parlamentben többségben ülő és a kormányt adó politikusok boldogítani akarják a népet, leginkább azért, mert újra akarják választatni magukat. A nép pedig arra szavaz, aki úgy kormányoz, ahogy az neki jó.

Ugye ismerik? "Nem vak az a ló, csak bátor..." - mondja a kupec az eladásra kínált lóról, amikor az nekimegy a falnak. És ha nem megy neki, akkor biztosan lát? Mi van, ha egyszerűen csak szerencséje volt? Vagy ha - mi, akik látunk - tényleg láttunk arra valami falat, de mire a jószág odaért, a fal már nem volt ott?

Ugye ismerik? "Nem vak az a ló, csak bátor..." - mondja a kupec az eladásra kínált lóról, amikor az nekimegy a falnak. És ha nem megy neki, akkor biztosan lát? Mi van, ha egyszerűen csak szerencséje volt? Vagy ha - mi, akik látunk - tényleg láttunk arra valami falat, de mire a jószág odaért, a fal már nem volt ott? Na jó, nem feszítem tovább, úgysem lovakról lesz itt szó, hanem monetáris politikáról. A kérdés azonban ugyanaz: megalapozott, a helyzet alapos mérlegelését tükröző döntés volt-e az MNB Monetáris Tanácsa részéről, hogy már tavaly augusztusban elkezdte csökkenteni az alapkamatot, vagy csak szerencséje volt, és - a körülmények előre nem látható pozitív megváltozása nélkül - akár baj is lehetett volna belőle?

1925. március 17-én Winston Churchill, a konzervatív pártba és a kormányba visszatérő új brit pénzügyminiszter vacsorára hívta John Maynard Keynest, a neves közgazdászt, Otto Niemeyert, a minisztérium első tanácsosát, Lord Bradburyt, a pénzügyekkel foglalkozó összevont parlamenti bizottság vezetőjét, és a korábbi pénzügyminisztert, Reginald McKennát.