„Berlioz agyában valaki kétségbeesetten felüvöltött: »Csak nem?!…« Még egyszer és utoljára felvillant a hold, de már darabokra törve, és azután elsötétült a világ. A villamos átgázolt Berliozon, és a Pátriárka fasor kerítésrácsának tövébe, a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy legurult a lejtőn, és az úttest kövezetén pattogni kezdett. Berlioz levágott feje volt.”
Így végződik kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányának, Bulgakov A Mester és Margaritájának harmadik fejezete. A Szőllősy Klára magyarításában olvasható kultkönyv mondatai nemcsak a papírról, hanem a Somogyi István alapította Arvisura Színházi Társulás 1984-ben bemutatott azonos című, hasonlóan kultikus előadásának színpadáról is megragadtak a fejemben. Fiatal zenészként szerencsém volt elcsípni a Somogyi rendezte A Mester és Margarita hosszú sorozatának utolsó éveit, amikor Rozmán Lajos klarinétos kollégámmal felváltva muzsikálhattuk – kotta nélkül, a földön ülve – Éliás Ádám zenéjét, és lehettünk részesei a tagok által szeretetteljesen csak Arvi-Sítúra néven emlegetett közösségnek. Ott és akkor indult el a később több évig csúcsra járatott Forrás Kamarazenei Műhely tevékenysége is. A Horgas Eszter fuvolaművész kezdeményezésére alapított műhelyben olyan művészekkel volt alkalmam kamarazenét játszani, mint a ma már Kossuth-díjas zongoraművész, Várjon Dénes, vagy Varga Tamás, a Bécsi Filharmonikusok gordonkaművész szólistája.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
