Először is: bármi kerüljön az utunkba, kérdezzünk rá. Mi ez? Miért van ez itt? Mit akartok ti tőlem? (Nem minden kérdés filozófia ugyan, de a filozófia kérdez.) S a legfontosabb: Ti biztosak vagytok benne, hogy ez így van (ez értelemszerűen állításokra vonatkozik)? De ez már a másodszor. A mindenben kételkedés magatartása; először kötözködésnek neveztem. Hadd értsék a hatalmon lévők és a konformak is, miről beszélek. Harmadszor: az önmagam megismerésére törekvés. Igyekeznünk kell – mármint ha filozófiát akarunk művelni – a delphoi jósda parancsát teljesíteni. Az öreg (vagy talán akkor még nem is öreg) Szókratész azt nem tudta eldönteni, hogy olyan-e, mint Tüphon vagy pedig valami szelíd lelkű lény. Lehet azonban más ötletünk is. S legutóbb azt pedzettem, hogy vajon az önismeret nem mégis a magunk korának emberére vonatkozik-e – úgy általában. Mondjuk például: milyen a modern ember, miben különbözik, mondjuk, a hagyományos társadalmak emberétől? Mindannyiunkon hagy az idő bizonyos nyomokat, s közülük szinte magától értetődően vannak olyanok is, amelyek valamelyest mindenkit jellemeznek, aki egy meghatározott korban él. Ezt a Michel Foucault, közvetlenül Takács Ádám Foucault-értelmezése ihlette gondolatot, úgy érzem, még most sem fogom részletesen kifejteni. Mert az egyik legutóbb említett haláleset kapcsán felmerült bennem egy kérdés, melynek tárgyalását nem tudom megkerülni. Mint tudják/tudjátok, akármilyen hihetetlen is, az örök életűnek tűnő Heller Ágnes, Ági barátnőm meghalt. Kétségtelen, hogy liberális volt – amitől persze még éppenséggel konzervatív is lehetett volna; nem volt – s egyesek szemében az, aki liberális, az nem igazán magyar. Vajon miért? Csak kérdezem. (A filozófus csak kérdez, nem állít, az állítások gyanúsak.) Az a gyanúm, hogy Ágit igazából nem a liberalizmusa miatt szeretnék egyesek kizárni a magyarok közösségéből, hanem zsidósága miatt. Persze ezek az egyesek mindenkit, aki liberális, zsidónak tekintenek. Ági kétségtelenül nemcsak liberális volt, hanem zsidó is. Kettős identitásáról is írtam halála után a Szombatban.
Mintha a fenti „egyesek” azután a zsidó liberálist marxistának is tekintenék. Vajon miért? Az adott esetben azonban tagadhatatlan, hogy Ági, a liberális zsidó, valaha marxista volt, ahogy jómagam is. (Közben megijedtem, hogy már megint magamról akaródzik írnom, aztán rájöttem, hogy ez igazán nem baj, mert az egotrip az egotrip: az trippeli az egót, aki magával van elfoglalva, még hogy elfoglalva! eltelve – ilyeneket találtam az egotripről az interneten.) Ma már tudom viszont, hogy aki „ista”, az nem lehet filozófus, akármit is jelentsen a filozófus lét. Az izmus kizárja a szabad gondolkodást. Az ista ragaszkodik bizonyos alaptételekhez, melyek megkötik. Melyekre nem szabad rákérdeznie.
Most nem szeretném megúszni a dolgot azzal, hogy mi csak marxistának hittük magunkat, de igazából nem voltunk azok. Azok voltunk. Még ha egyre kevésbé hittünk is a szeretett mesterünk által a világháborút (az elsőt) követően megtalált istenben, a bolsevikok forradalmában. Lukács mindvégig hitt benne, még ha élete utolsó hónapjaiban valami olyasmit mondott is nekem, hogy talán mégiscsak nekünk van igazunk. A kommunizmus adott formájában talán mégiscsak zsákutca. (Hogy négyszáz év múlva szerette volna az egészet, másképpen, de újrakezdeni, az most nem tartozik ide.)
De nem arról akartam értekezni, hogy marxisták voltunk-e vagy sem, hanem hogy miért voltunk azok. S itt én sem tudom nem látni az összefüggést zsidóságunkkal. Közvetlenül a világháború (most a másodikról beszélek) után a legtöbb zsidó fiatal, még az olyan gyerek is, mint én, abban akart hinni, hogy soha többé nem történhetik meg valami olyasmi, mint a holokauszt, ha a zsidók kiirtására törekvésnek még nem is ez volt a neve. Hogy soha többé ne legyen lehetséges még az sem, hogy a társadalom kizárja magából a MÁST. A zsidót, a cigányt, a fizikai vagy szellemi fogyatékossággal élőt stb. Keresett magának valami ideológiát, amely egy olyan világot ígér, melyben ez nem lesz többé lehetséges. S a marxizmus a maga utópiájával, hogy segítségével majd ilyen új társadalom születik, éppen ezt ígérte. A benne való hithez még csak az sem volt szükséges, hogy elfelejtsük a múltat, mint György Péter apja. Hazajött Borból, s eltörölte a múltat (nem végképp, az neki sem sikerült). (Lásd: György Péter: Apám helyett, Budapest, 2012) Hogy a kommunisták segítségével nem éppen ilyen világ épül körülöttünk, azt jómagam hamar észrevettem. Viszont megérteni, hogy nem(csak) arról van szó, hogy ügyetlenül, hanyagul, semmivel és senki mással nem törődve, csakis magukkal, netán aljas módon „építik” az új világ mérnökei az új világot, hanem az egész terv kivihetetlen, meglehetősen hosszú folyamat volt. Megérteni azt, hogy a terv nem emberekre, hanem angyalokra méretezett. A marxizmus megfeledkezett az emberről.
De mi köze van ennek az izmushoz? Talán sok is. De miért talán? Mert nálam soha semmi nem egyértelmű. Filozófia ez, nem tudomány. Szóval az a köze, hogy az izmusok mindig ideológiák. Új világot akarnak építeni. S új világot nem lehet építeni. Az lesz, vagy nem lesz. S az utópiákat hagyjuk az istákra! Mi meg még a legrosszabb esetben is csak magyarázzuk azt, ami van. Jobb esetben, mint mondottam, kérdezünk, meg érteni akarjuk önmagunkat és a világunkat.
