Nem először kísérletezik ugyanis a magyar állam azzal, hogy politikai-szociális okokból olcsóbban adassa a „lakosságnak” azt a szénhidrogént, amelyiket a piacon jóval többért mérik, illetve hát mérnék. A rendszerváltás utáni évek emlékezetes mozzanata volt az olajszőkítés néven elhíresült, több éven át folyó törvényhozási és bűnözési tragikomédia.
Újszülötteknek és feledékenyeknek, dióhéjban: még az olcsó olaj idejéből eredeztethetően Magyarországon a rendszerváltáskor rengeteg háztartásban fűtöttek gázolajjal. Az a tény, hogy a fűtőolajat (szociál)politikai indíttatásból alacsonyabb adókulcs terhelte, és így olcsóbb volt, mint a pontosan ugyanazt az anyagot tartalmazó, gépjármű-üzemanyagnak használt változat, nem kerülte el sem a vállalkozó kedvű kereskedők, sem a hatóság figyelmét. De a hatalom ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy ugyanazt a fungibilis, sok százezer tonnányi kereslettel bíró cikket kétféle áron adatni oktondiság, mert biztosan kerül majd, aki nem tud ellenállni az „olcsón veszem, drágán adom akkor is, ha nem szabad” csábításának. Helyette előírták, hogy a háztartási tüzeléshez olcsóbban adott gázolajhoz a járművek motorját tönkretevő (és a gázolajnak vörös színt kölcsönző) ferrocént kell adagolni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
