Most fejeztem be a Mein Kampf új kritikai kiadásának az olvasását, és az jutott eszembe, hogy milyen sajátos és mulatságos kapcsolata volt a nemzetiszocialistáknak a német népi nyelvművelő mozgalommal. Erről szól az alábbi írás.
Németországban már régóta létezett a „tudósi nyelvművelés” (Fruchtbringende Gesellschaft, 1617), de az első „népi” nyelvművelő egyesület az 1885-ben alapított Nyelvegylet volt (Der Allgemeine Deutsche Sprachverein). Egy derék múzeumigazgató alapította, és a szervezet tagságának kétharmada a kereskedői-iparosi középrétegbe tartozott (1930-ban 49 ezer tagja volt). Mindig a népi nyelvművelők harcolnak legvitézebbül és legkövetkezetesebben az anyanyelvet fenyegető három veszély ellen (idegen elemek, tájszólások, modernkedő lazaságok). Ők róják meg akár még a nyelv hivatásos őreit is, ha azok úgymond „túl toleránsak”. Például, ha manapság egyes tudós nyelvművelők képesek megalkudni olyan nem kis horderejű helyesírási kérdésekben, mint hogy a Delphin és az Elephant mellett elfogadható legyen a Delfin és az Elefant is. Az új német helyesírás vitája során ki is mondták, hogy mentálisan megosztó az olyan helyesírási tetszőlegesség, mint Panter/Panther ’párduc’ és Tunfisch/Thunfisch ’tonhal’ (Spiegel, 1996/42.). Ha pedig valakinek nem tetszik a Baletttänzer ’balett-táncos’ és a Schifffahrt ’hajóút’ poroszos tripla mássalhangzója, akkor az költözzön el innen – írják ők nagy öntudattal és szemöldöküket összevonva. A helyesírás jelentőségét a magyar hivatásos nyelvművelés sem becsüli alá: „A helyesírás nemzeti önazonosságunk része, látható, őrizhető jele, a nemzet összetartó kapcsa, olyan, mint a magyar zászló vagy a himnusz.” (Minya Károly, Magyar Nyelvőr, 1999. január–március) Egy szó, mint száz: a népi nyelvművelők mindig és mindenütt éber szemű, névtelen hősök, akik olvasói levelekkel bombázzák a nyelvművelő fórumokat, és több országban állampolgári bejelentéseikkel segítik takaros kis bírságok kiszabását az idegen szavakban tobzódó szövegek, illetve feliratok szerzőire. Ez a vehemens szigor az, amely révén a népi nyelvművelők úgy érzik, hogy legalább egyszer az életben ők is a normateremtő elit részévé válnak.
Németországban Eduard Engel (1851–1938) volt a nemzeti nyelvtisztító mozgalom első élharcosa, aki két kolosszális művet jelentetett meg Lipcsében (Sprich deutsch! 1917, Entwelschung 1918). Engel felemelte szavát Németország nyelvi megnemzetesedése mellett (sprachliche Entvolkung Deutschlands), a határtalan külföldieskedő nyelvposvány ellen (grenzenlose ausländernde Sprachsudelei) rámutatván a német nyelv, nemzet és büszkeség testén tenyésző rákos kelevényre (Krebsgeschwür am Leibe deutscher Sprache, deutschen Volkstums, deutscher Ehre). Az idegen szavak használata szellemi hazaárulás (geistiger Landesverrat), mert csak egy tiszta németséggel beszélő német nép lehet és maradhat uralkodó nemzet. A nemzetiszocialisták számára Engelnek ez a náci érzületet oly ércesen kifejező hangja volt a mintája annak, ahogy a nyelv kérdéséhez egy jó németnek viszonyulnia kell. Ezért keltett iszonyú megdöbbenést, amikor véletlenül fény derült arra, hogy ez az Engel zsidó.
A Nyelvegylet ikonikus vezetője, Richard Jahnke egy híres levelében arra kérte Hitlert, hogy mellőzze az olyan idegen hangzású szavakat, mint Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, Sterilisation, hogy a Vezér gondolatait a nép még világosabban érthesse, és azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. Rudolf Buttmann, az egylet későbbi vezetője pedig már kifejezetten azon munkálkodott, hogy az egyesület elfoglalja a helyét a harc frontján (Kampffront), hogy a Sprachverein végre a német nyelv rohamosztagává válhassék (SA unserer Muttersprache). Mozgalom indult a boltok cégtábláinak, az étlapoknak, a pályaudvarok, terek, sportegyesületek neveinek, a köztéri plakátoknak a németesítéséért.
Hogyan reagált a vezetés a hűség és elkötelezett népérzület ezen megnyilvánulásaira? Nos, Göring birodalmi marsall rokonszenvezett ugyan az idegen szavak és használóik megregulázásának gondolatával, de Goebbels 1937. május 1-jén a Reichskulturkammer ülésén megdorgálta a párt nyelvi rohamcsapatát. Az egylet vezetése erre némi spéttel ugyan, de őszinte önkritikát gyakorolt: kimondták, hogy ideje megálljt parancsolni a szertelen németesítgetésnek és nyelvgyártásnak, meg hogy tévedés a hazafias érzületet pusztán az idegen szavak használata alapján megítélni (és jelezték, hogy ők egyébként mindig is így gondolták ezt, csak tán picit pontatlanul fogalmaztak). Az 1937-es stuttgarti közgyűlésük nagyreferátuma, Ewald Geissler A nyelvművelés mint faji kötelesség c. előadása jól azonosította a német nyelv igazi ellenségeit. Geissler szerint a német nyelv bomlasztása – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Stefan Zweig és más ilyenek írásai nyomán való elzsidósulása – miatt időszerűvé vált némi északiasítás (Aufnordung).
A történet talán kevéssé meglepő, mert a mindenkori Vezér, bár értékeli a dörgölődzést és alázatos nyihogást, nem szereti, ha a nép szerepet téveszt, és azt hiszi, hogy heródesebb tud lenni Heródesnél. A túlmozgás a közrendű csatlósok (a Führer szavával: Anhänger) esetében azt az illúziót kelti, mintha az utánfutó (Anhänger) lenne a géperejű. Ez pedig megengedhetetlen, ugye.
Fájdalom, de 1945-ben a Nyelvegylet megszűnt létezni, mint megannyi intézmény, amely a birodalmi államba túl mélyen tagozódott be. A náci Németország fogalmait megtestesítő szókincset számos elemző monográfia és legalább három jelentős szakszótár tartalmazza: a regisztrálás része volt a kór azonosításának és kiirtásának. A szélsőséges gondolatok és az ezeket hordozó szókészlet egy-egy elemének szórványos felbukkanása a médiában ma olyan heves ellenreakciót vált ki, mintha valaki, mondjuk, egy Hitler-szobrot akarna felállítani. Pedig nem kevesen gondolják azt, hogy a Führer végül is nagy történelmi személyiség volt, aki a gazdasági válság után talpra állította a nemzetet, és hiba lenne az utolsó néhány év kisiklása miatt egész politikai életútját lenullázni. Azonban nem többségi vélemény az, hogy Németország bűne az volt, hogy annak idején nem védte meg a zsidó állampolgárait, amiben volt némi történelmi felelőssége az ország vezetőjének is. Akkor lenne baj, ha náluk is így vélekedne a többség, a kormánypárti és ellenzéki média pedig ott is versengve harsogná, hogy milyen nagy lépés is előre ez a bátor, már-már önmarcangoló szókimondás.
Ahol viszont ez a közvélekedés uralkodik, ott bevonul ez a kis huncut történelmi csalafintaság az egységesített közoktatásba. És végül így lesz az új nemzedékben minden fiú és leány szívós, mint a bőr, fürge, mint az agár és kemény, mint a Krupp-acél.
