„Furcsa álmaim vannak, álmomban üldöznek tömegek. És nemcsak engem, másokat is. Van, hogy egy vécéfülkébe menekülök, de ott is megtalálnak. Mert mások megmondják, hogy ott rejtőzöm” – kezdi az Örökség című film narrátora, rendezője, „unokája” Gyimesi Anna, miközben élvezhetetlenné nagyított amatőr felvételeket látunk, talán felhőket, talán a víz hullámait.
De az ijesztő képsorok, a baljós bevezetés épp ellenkező előjellel mutatja meg a „kézzelfoghatót”; a torzított képek olyan super 8-as családi filmekből valók, amelyeket Anna nagyapja készített valamikor a 60-as, 70-es években. Ezeken a felvételeken valójában semmi nem utal az üldözésre, a bujkálásra. Ahogy akkoriban illett, mindenki vidám. És nemcsak azért, mert a nyersanyag szűkössége, a hangfelvétel lehetetlensége miatt kevesen engedhették meg azt a luxust, hogy családi drámát örökítsenek meg. Az amatőr film azért készült, hogy irigykedjen az utókor. Még úgy is, ha azok, akik a Wartburg meg a lakótelepi ház előtt mosolyognak, túlélték Auschwitzot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
