"Akár húszféle módon is" - Sofi Oksanen író

A nemzetközi sikert arató Tisztogatás után a 34 éves finn-észt írónő első könyve, a Sztálin tehenei is megjelent a Scolar Kiadónál. Ennek a regénynek is szenvedő, kiszolgáltatott nők a hősei, akiknek a sorsa összefonódik a szovjet uralom alatt álló, majd felszabaduló Észtország történelmével. Sofi Oksanen a múlt héten Budapesten járt. Múltról és jelenről, írásról és politikáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Azt olvastam, hogy Észtországban többen kritizálták a Tisztogatás című regényt, mondván, hogy rossz színben tünteti fel az országot.

Sofi Oksanen: Ezeket én nem nevezném kritikáknak: egy kritikának tárgyszerű alapokra és érvelésre kell épülnie. Egyébként ez viszonylag új dolog, hiszen amikor 2009-ben megjelent a könyv Észtországban, igen jó volt a fogadtatása.

MN: Valóban: a legnagyobb napilap még "az év emberévé" is választotta.

SO: Pontosan. A regényt később Svédországban is igen jól fogadták, és ezután alighanem az történt, hogy Észtországban egyesek számára ekkor tudatosult, hogy a könyvemet más nyelvekre is lefordítják. Addig az volt a megszokott, hogy észt tárgyú könyvek iránt csak Észtországban érdeklődnek. Hogy is mondjam: nyilván ismeri a finn rendezőt, Aki Kaurismäkit. Amikor nevet szerzett külföldön, a finnek elkezdtek aggódni Finnország imázsa miatt. Még azt is mondták, hogy szégyellnek külföldre utazni. És szerintem ez történt Észtországban is. Kicsi és fiatal nemzetek jellegzetes önértékelési problémája ez.

MN: A Sztálin teheneiben van egy rész, ahol a főhős, Anna némi iróniával, mégis nosztalgikusan beszél a szovjet időkről. Érez valami hasonlót?

SO: Ez a regényben van, ami nem ugyanaz, amit személyesen gondolok. Ez a fajta nosztalgia inkább a keletnémetekre jellemző, az észtekre nem. És léteznek ugyan romantikus elképzelések a volt Szovjetunióról, de ennek semmi köze az észt valósághoz.

MN: Sztálin tehenei a Szibériába száműzöttek kecskéi voltak a regény szerint. Azért szerepelnek a címben, mert kiterjeszti a fogalmat a szovjet időkben, de még azután is rengeteget kínlódó, megalázott nőkre?

SO: Nézze, ez az ön interpretációja. Bármiben lehet metaforát látni, de az már nem az én dolgom, hogy ezeket megmagyarázzam.

MN: Miért ne reflektálhatna a saját regényére?

SO: Nem az én dolgom. Minden olvasó kialakíthatja a saját értelmezését, és nem akarom eldönteni, hogy az egyiknek igaza van, a másik meg téved. Mindenkinek igaza van a maga módján.

MN: Az sem zavarja, ha esetleg teljesen félremagyarázzák?

SO: A szövegen alapuló tényleges interpretáció más, mint az a fajta ítélkezés, amely olyasmiről beszél, amit nem is tartalmaz a szöveg. Az utóbbi arra utal, hogy bizonyos értelemben nem tud olvasni, aki véleményt mond.

MN: Ismert embernek számít Finnországban?

SO: Igen, azt lehet mondani. Megkaptam minden díjat, amit csak megkaphat egy élő író. Szóval íróként igen. De a bulvársajtót nem az irodalom érdekli, hanem az, amiről szól: magánélet, pletykák.

MN: A regény világosan utal egyfajta idegenkedő, olykor ellenséges érzületre, amit a finnek és az észtek egymással szemben tápláltak a nyolcvanas-kilencvenes években. Változott azóta a helyzet?

SO: A két ország között egyfajta meglehetősen furcsa báty-öcs viszony van, amit nehéz elmagyarázni a történelmi összefüggések nélkül. Tény, hogy ma Finnországban a takarítók általában észtek. Képzettebbek, mint más bevándorlócsoportok, de ők is többnyire ilyen tipikus bevándorló-munkakörökben tudnak csak elhelyezkedni. 'k alkotják a bevándorlók legnagyobb csoportját, több tízezren vannak. Egyre inkább asszimilálódnak, de mégis csak olyan munkakörökben dolgoznak, ahol korábban finneket foglalkoztattak, úgyhogy nem biztos, hogy ez javít a megítélésükön.

MN: Lásd a Perussuomalaiset nevű hazafias párt múlt havi választási sikerét.

SO: Igen, 19 százalékot kaptak, pedig csak 2004-ben alakultak, és eddig alig ismerték őket. De voltak körzetek, ahol elérték az ötven százalékot is - főleg a ritkán lakott területeken, ahol alig élnek bevándorlók, márpedig ők bevándorlásellenesek. Az egyik ilyen körzetben például összesen két bevándorló él, két észt orvosnő. Egy populista pártról van szó, ennek megfelelő jelszavakkal: "Mi képviseljük az embereket, mi védjük meg az érdekeiket." A szavazók nyolcvan százaléka persze nem őket választotta, de azt hangoztatják, hogy az egész finn népet ők képviselik. Nagyban hozzájárult a sikerükhöz, hogy nemcsak a kampányban, de már előtte is éveken át mindenütt ott voltak személyesen, mindenkit meghallgattak és aktivizáltak. Olyanok is szavaztak rájuk, akik már hosszú ideje nem jártak el szavazni. Régóta nem volt ilyen magas a választási részvétel.

MN: A Sztálin tehenei főhőse étkezési rendellenességben szenved, ami összefügg a saját és Észtország múltjával is. Mennyiben beszélhetünk önéletrajzi regényről?

SO: Én inkább fikciónak tekintem, de tény, hogy érdekelnek az ideg- és elmebetegségek a maguk kulturális összefüggéseivel. Amit ma étkezési rendellenességként határoznak meg, azt korábban például hisztériának minősítették. A nőket ugyanis - éppen a hisztéria összefüggésében - nem gondolkodó, hanem érzelmi lényeknek tekintették, és ezt összefüggésbe hozták a szexualitással. Szóval érdekesek a mindenkori kulturális összefüggések, hiszen akit korábban bolondnak minősítettek, manapság pedig már nem, azt holnap újból bolondnak tekinthetik, mert nem illeszkedik bele a társadalomba. Még a regény megírása előtt olvastam egy amerikai kutatásról, amely megállapította, hogy azok a fekete nők, akik fehér környezetbe kerültek, ettől kezdve hajlamossá váltak az étkezési rendellenességekre. Ez elgondolkoztatott, és habár természetesen másfajta különbségekről van szó, éreztem bizonyos hasonlóságot a Kelet és a Nyugat közötti váltás nehézségeivel. Ezek az összefüggések foglalkoztattak, amikor elkezdtem írni a regényt, aztán előkerültek bizonyos metaforák, amelyek a volt Szovjetunióra utaltak, és ez a szál egyre erősebb lett. Gondoltam a leendő olvasóimra is, hiszen a saját nemzedékem is egyre kevesebbet tud a Szovjetunióról, mert nincs hozzá köze. Viszont az étkezési rendellenességekről szívesen olvasnak, és ha eközben megtudnak valamit a szovjet múltról, az csak jó. Ugyanakkor az idősebb nemzedék, amelyet inkább érdekel a múlt, főleg a politikai szál miatt veszi majd meg a könyvet, és így kénytelen lesz megismerkedni a fiatalabbakra inkább jellemző problémával is. És ez működött is, amennyiben nagyon különböző olvasói vannak a könyvnek.

MN: Huszonhat éves volt, amikor megjelent a Sztálin tehenei. Korábban is írt?

SO: Mindig is írtam, de regényem nem jelent meg előtte. Négy évvel korábban jelent meg először írásom.

MN: A harmadik regénye, a Tisztogatás mögött sok ténybeli ismeret érezhető a szovjet korszakról. Érezhetően komoly kutatásokat végzett.

SO: Már a Sztálin teheneihez is.

MN: A Tisztogatásban az apró, életszerű részletek gazdagsága tetszik.

SO: Hiányolja a részleteket a Sztálin teheneiből? Tele van apró részletekkel az étkezési rendellenességről! Igen, nagyon alaposan tanulmányoztam a kérdést.

MN: Már csak ezért is kevesebb hely jutott az észt múlt részleteire.

SO: Attól függ, kit mi érdekel. De azt nem lehet állítani, hogy ne lennének részletek.

MN: Engem történetesen ezek érdekelnek jobban. Milyen forrásokat használt?

SO: Sok olvasás, sok beszélgetés. De a beszélgetésekre óvatosan lehet csak hagyatkozni, hiszen az emlékezet töredékes. Sok tanulmányt olvastam. Észt történészek tanulmányozták például a visszaemlékezések, életúttörténetek narrációs szerkezetét, és érdekes megfigyelni, hogy ugyanaz az esemény akár húszféle módon is leírható.

MN: Vannak még élő kapcsolatai Észtországban? Gyakran utazik oda?

SO: Vannak, de jobban szeretek otthon lenni, Helsinkiben. Így is túl sokat utazom.

MN: Olvasom, hogy nemrégiben kiadót alapított. Mik a tervei?

SO: Attól függ. Konkrétan azért alapítottam, mert visszakaptam az első két regényem kiadási jogát, és zsebkönyv formátumban szeretném kiadni őket. Finnországban bonyolult dolog a könyvkiadás, átadok bizonyos kiadási jogokat, aztán nem látom át, mi történik. Finnországban igen szűk a paperback-piac, a finnek jobban szeretik a kemény kötésű könyveket, nem úgy, mint Svédországban vagy Nagy-Britanniában, ahol szinte már kizárólag puha fedelűeket árulnak. De szerintem lehetne ezen változtatni, úgyhogy most ki is adtam zsebkönyvként a második regényemet, a Baby Jane-t.

MN: Külföldi művek kiadását is tervezi?

SO: Talán, de inkább az olyan könyvek kiadása érdekel, amelyeket valahogy marginálisnak tekintenek, miközben szerintem nagy olvasótáboruk is lehetne.

MN: Az elmúlt években igen népszerűek lettek Magyarországon a skandináv krimik. A finn irodalomról viszont nem sokat hallani.

SO: Finnországban nincs meg ennek a megfelelője, de hát mi nem is tartozunk Skandináviához, ahogy sokan tévesen gondolják. Sokan gondolják Finnországban, hogy az a legjobb, ha amennyire csak lehet, minden értelemben megőrizzük a függetlenségünket. Nem vagyunk tagjai a NATO-nak sem.

MN: Jó, hát ez hidegháborús örökség, a Szovjetunióval szembeni kiszolgáltatottság, a fél-függetlenség, az úgynevezett finnlandizáció időszakából. Nem lehet, hogy a Sztálin teheneiben bemutatott barátságtalan viszony az észtekkel szemben az ezzel kapcsolatos ellentmondásos érzésekre is visszavezethető?

SO: Finnországban nem is volt első generációs észt emigráció, mint például Svédországban, ahol észt iskolák, kiadók, lapok is működtek. Az utolsó észt gimnáziumot talán a kilencvenes években zárták be. Így a finnek számára abban az egész korszakban csak Szovjet-Észtország létezett, a független Észtország nem. De a fiatalabb generációknak már aligha van rossz lelkiismeretük emiatt. Az idősebbek is legfeljebb a tudatalattijukban hordozhatják.