Magyar Narancs: Biciklivel jár a városban - nem érzi veszélyesnek?
Micha‘l Borremans: Néha igen, de megszoktam.
MN: Másodszor van Budapesten. Hogy tetszik?
MB: Szerintem az egyik legjobb és legszebb európai főváros: a régi házak, a Duna, a történelmi hangulat! Bár a politikai helyzet elég különös, nem is értem.
MN: Mi sem. Igen későn, harmincéves kora után kezdett el festeni. Miért?
MB: Bonyolult döntés volt: sokáig a saját utamat kerestem. A művészeti iskolában grafikát tanultam, de nagyon érdekelt a fényképészet, a karrierem is fotósként kezdődött. Amikor fényképezel, közvetlen viszonyba kerülsz az emberekkel. Nagyon interaktív dolog, én viszont a magam módján aszociális vagyok.
MN: Korábban talált képek alapján dolgozott, amelyek a harmincas évek világát idézték fel. Miért pont ezt az időszakot választotta?
MB: Kezdetben nagyon érdekesnek találtam: adott az általam festett figuráknak valami nehezen behatárolható, mégis ismerős jelleget. De nem volt jó döntés, számos félreértéshez vezetett. Nosztalgikusnak tekintették, pedig nem ezt akartam. Ma már saját tervezésű ruhákat viselő modelleket fényképezek - így egyáltalán nem lehet konkrét időhöz kötni a festményeket. És ettől aztán kicsit irodalmivá, anekdotikussá válnak. A célom az volt, hogy ez a kreált valóság ne egy konkrét, hanem egy nagyon is univerzális és általános, kommunikatív világot tükrözzön vissza.
MN: Hogyan viszonyulnak a fotók a festményekhez?
MB: A fényképek fontos elemek a folyamatban, de csupán mint kiindulópontok. A fotó mindig befejezett; egy érthető, transzparens médium, amely könnyen leírható és dekódolható. Azért fordultam a festmények felé, mert jóval erősebbek, nyitottabbak. A festmény nem átlátható valóság, hanem festmény.
MN: A filmjei viszont a festményeiből erednek.
MB: Igen, és hasonlóak is - mindkettő művi valóság. De a valódi ok mégis az volt, hogy sokszor úgy éreztem festés közben, mintha a képek lélegezni és mozogni tudnának. A filmek ezt igyekeznek megragadni, s mivel nem vagyok rendező, lépésről lépesre kellett megtanulnom a technikát. Amúgy is hosszadalmas munka, a Taking Turns címűt egyenesen meggyűlöltem a készítése közben, de meg kellett csinálnom. Ezek a filmek nagyon "primitívek" - 16 vagy 35 milliméteres filmszalagra készülnek - és organikusak, de nagyon szeretem őket.
MN: Mit gondol arról, hogy egyes gyűjtemények és múzeumok XXI. századi anyagából kiszorul a (korszerűtlennek tekintett) festészet?
MB: Ha nem használjuk, a festmény egy üres médium csupán, de engem pontosan a történelmi beágyazottsága izgat. Kedvelem, mert átfogó, nagyon pragmatikus és hagyományos médium. Persze manapság a legtöbb festmény nem érdekes, megértem a kurátorokat. Másrészt viszont a kortárs képzőművészet eszközei és kifejezésmódjai tízévente radikálisan megváltoznak és idejétmúlttá válnak, ami - szemben a festészettel - elég nagy probléma.
MN: Ezért nyúl vissza a XVII. századi életképekhez, ismerős képi toposzokhoz, korábbi nagy mesterekhez és technikákhoz?
MB: Akár akarjuk, akár nem, a festészetnek történelmi konnotációi vannak. Egyrészről a képi stílusnyelvek foglalkoztatnak: amikor ezekkel dolgozom, nemcsak a festői hatások érdekelnek, hanem a párbeszéd lehetősége is. A másik ok, hogy már nagyon fiatalon elbűvölt a festészet világa. De nem csak a XVII. századi festészetet kedvelem. Manet például nagyon érdekes: a legelső modern és egyben az utolsó klasszikus festő, mintegy a két világ határán állt.
MN: Látszólag portrékat fest, de ezek az alakok nem néznek a befogadóra, elzárkóznak a néző tekintete elől.
MB: Úgy dolgozom, mint egy színházi rendező, a modelljeimet pedig úgy használom, mint a játék katonákat: képi építőelemekként. Nem érdekelnek a pszichológiai vagy egyéni aspektusok: helyzeteket teremtek, melyek különböző burkolt utalásokat tartalmaznak. Ehhez a portrétípust használom: a néző felismeri ugyan az ismerős formákat, de folyamatosan egymásnak ellentmondó érzeteket, a családiasság és az idegenség kettősségét tapasztalja meg. Nem a figurák létezése érdekel, hanem amit önmagukban reprezentálnak: a célom a reprezentáció felmutatása. S bár a munkáim reflektálnak a valóságra, el is távolodnak tőle. A modellek művi jellegét a fényekkel és a színekkel emelem ki: nem emberi lények, inkább torzók, átmenetek a szobor és az ember között. Szeretem összezavarni a nézőt.
MN: Értem, hogy a munkái csak önmagukra referálnak, mégis az alakok sok esetben halottnak tűnnek. Ez szándékos?
MB: Inkább provokáció: hiszen nem tudhatod, hogy alszanak vagy halottak. Ellentmondás van a kompozíció és a szép, életteli bőrrel megfestett alakok között. A halál és az élet - ez egy jó klasszikus téma. De nálam ez nem annyira koncepció, hanem intuitív, a karakterekből, a jelenetek drámaiságából ered. Bár régimódian és romantikusan hiszek abban, hogy a művész önmagát mutatja meg a munkáin keresztül - kivéve természetesen a nagyon konceptuális alkotókat.
MN: Van valami különös oka, hogy a rajzait használt papírokra, képeslapokra készíti?
MB: Nincs, ez inkább megszokás. Amikor gyerek voltam, sokat rajzoltam - arra, ami a kezembe akadt. Papírt mindenhol találok, kényelmes megoldás, nem kell elmennem a boltba. Ráadásul ma már a kollégáim és a barátaim gyűjtik is nekem a különleges papírokat - annyi van, hogy árusítani tudnám.
MN: Láttam egy filmben, hogy öltönyben fest. Mindig így van, vagy csak a felvétel kedvéért csinálta?
MB: Amennyire lehet, szeretek keveset dolgozni. Jó festeni, de nem mindennap van ihletem, s nagyon nehezen szánom rá magam. Amikor már nem lehet tovább halogatni, amikor valóban dolgozni akarok, akkor megadom a módját, és felöltözöm hozzá. Ez egyfajta rituálé. Három öltönyöm - azaz munkaruhám - van, persze a nagyobb képekhez nem öltözök fel, mert elszakadnának.
MN: Úgy tudom, hogy ön amatőr zenész is.
MB: Igen, elég amatőr szinten gitározom - de nem vagyok zeneszerző, a képességeim elég limitáltak. Megnyugtat és kikapcsol. Amikor zenélek, nem gondolkozom, csak csinálom: olyan, mint a zen. Több mint tíz éve van egy zenekarunk, a Singing Painters, nagyon szokatlan, különös, egyáltalán nem harmonikus zajzenét játszunk.
MN: Jól látom, hogy a képeinek nincs politikai vetülete?
MB: A művészek mindig politikusak. A képeim nagyon indirekt módon, de utalnak a politikára. De mivel univerzálisak, akár beléjük is látható: például a Piros kéz, zöld kéz esetében számos ilyen interpretáció született. Nem különösebben kedvelem, ha a művek közvetlenül politizálnak. Számomra túl könynyűnek, kicsit pornográf művészetnek tűnik - de nyilván megvan a létjogosultsága.
MN: Mit gondol a belgiumi helyzetről? Ketté fog szakadni az ország?
MB: Nem hiszem, hogy ez megtörténhet. Lehetetlen.
MN: Miért?
MB: Mert a lakosság nagy része ellene van. Talán a flamandok húsz százaléka, meg néhány eszement politikus akarja igazán.
Dékei Kriszta
SZAKÁLLAT ENNI
A kiállítás abszurd tevékenységre utaló címe sok mindent elárul Micha‘l Borremans művészetéről. A Műcsarnok klasszikus terében kiállított, döntően kisméretű festmények és rajzok, illetve az apszis sötét terében pergő filmek egy sejtelmes és borzongató világba vezetik a nézőt. A nem egyénített, mégis ismerősnek tűnő figurák kiszolgáltatottsága szembetűnő: láthatunk hajuknál fogva felakasztott nőket, kényszerzubbonyszerű ruhába zárt férfiakat, falra szögezett madárkákat. Ezek a szabad akaratuktól megfosztott alakok ráadásul csupa rejtélyes és furcsa tevékenységet végeznek: egy ápolónő kerámiaszalámit vizsgál, egy hölgy kúpokkal bábozik vagy egyensúlyozik, ipari tanulók mesterséges lélegeztetést gyakorolnak. Vagy legalábbis mintha így cselekednének: Borremans ugyanis lebegteti az egymásnak ellentmondó jelentésmezőket. Ez a festmények technikájából - egy képen belül találkozunk elnagyolt és gondosan megfestett részletekkel - és a testek fragmentumjellegéből fakadó, befejezetlenséget sugalló hatásból ered, melyet csak tovább erősít a képcímek és a "témák" közötti finoman megbillenő, az értelmezést megzavaró kapcsolat. A portrékra emlékeztető arcokra ismeretlen rendeltetésű foltok (hibák), maszkok, fátylak kerülnek, az alakok gyakran csak a hátukat mutatják, a kép terébe szorult csoportok mintha beledermedtek volna a várakozásba. A kiállításon végigfutó, ismétlődő jelenetekből az "emberek" és az automata lények szimbiózisa, a humanoidok bábuvá válása olvasható le. Ráadásul az aprólékos rajzokon feltűnő makettek vagy modellek terében, a titokzatos gépezetek (például a lómalom) mellett hangyányi lényekké töpörödő emberek állnak. Szerencsére a művekből áradó fojtogató szorongást gyakran feloldja egy-egy csipetnyi humor és a fanyar irónia.
- dck -
