Célestine lehetne a franciák Édes Annája. Már azt leszámítva, hogy Anna épp nagyvárosba vettetett vidéki lány; ő meg Párizsból keveredik el vidékre, hogy a cselédszoba kulcslyukának nézőpontjából gyakoroljon társadalom- és osztálykritikát. Mirbeau regénye legalábbis így visz végig egy lány életének válogatott megaláztatásokkal teli napjain. Mégsem annyira a lelkierő útja ez, hanem a leépülő úgymond burzsoázia látlelete, illetve a francia néplélek montázsa. S csak úgy kiabál a feldolgozásért – sorolhatnánk is a számtalan színházi előadástól, de Buñuel filmje megkerülhetetlen. Benoît Jacquot nem csupán remake-et akar: mást és másként emel ki, mint a híres előd. Célestine-je elítélőbb és a sorsát transzparensebben gyűlölő alak; Buñuelnél ennél sokkal nehezebben értelmezhető figura. Bár van néhány visszautalás a maestro képi világára, de az erős képi mesemondás sajnos elmarad. Az atmoszférateremtő fények ugyan festőiek, de túlzott jelentéstartalommal nem szolgálnak.
Mindemellett a naplószerűség ábrázolása, az elbeszélés feltördelése markánsan megjelenik. Viszont a rejtett lelki terror lényegét, egyáltalán a mivoltát közel sem sikerült megragadni: amit Buñuel úgy érzékeltet, hogy magunk sem értjük, mitől olyan megrázó, tehát a nyomasztó, bizarr és alig észrevehető bántalmazások nüanszai itt gyakran didaktikussá válnak, s Célestine az egyik kihasználtságból a másikba sodródó figura marad. Szóval hiába lett színesebb, még így is szürkébb.
Forgalmazza az ADS Service
