Nem úgy a mozinak, amely kihasználva az őrült keresletet, tálcán kínált nekünk olyan karaktereket, mint a mesebeli Szörnyeteg, Mr. Big, Catherine Tramell vagy akár a Te című sorozat Joe Goldbergje, elhitetve velünk, hogy rendben van, ha kihasználnak, semmibe vesznek, sőt még az emberrablás és a gyilkosság is bocsánatos bűn, ha a szerelem (de legalábbis a lángoló érzelmek) oltárán áldoz vele az ember. Ám az utóbbi idők önismereti trendjéhez igazodva a filmipar is kénytelen kijózanítóbb darabokat kínálni (különösen a szerzőibb, happy endhez nem kötött darabok tesznek jó szolgálatot ebben).
A Friss Hús fesztiválon hazai és külföldi rövidfilmek versenyeznek szakmai és közönségdíjért. Bár az eseményt 2013 óta minden – járványtól nem sújtott – évben telt házakkal tartják Budapesten, sokaknak mégis ismeretlen lehet. Nem úgy azok a nevek és alkotások, amelyek később nemzetközi elismerést arattak. Visky Ábel Mesék a zárkából című dokumentumfilmjét a Netflix is műsorára tűzte, Kis Hajni pedig a tavalyi filmjével nyeri sorra a nemzetközi díjakat és szíveket, és itt van a Mindenki című Oscar-díjas alkotás is, amely ugyancsak ezen a fesztiválon debütált itthon. Az esemény azáltal, hogy feltörekvő tehetségeket ad az iparnak, egyfajta előrejelzésként is szolgál a közeljövőben várható filmtermést illetően. Így a romantikus zsáner valódi változását indikálhatja a tény, hogy az idei rövidfilmek tendenciózusan a félelem szempontjából közelítik meg a szerelmet. Nem az izzadós tenyerű, izgalommal teli félelemre kell gondolni, hanem arra az érzésre, amelyet – mint a kísérleti patkány, amely a sajthoz nyúlva áramütést kap – több száz év baklövéseiből tanulva túlélésünk zálogául építettünk ki. Kezdve mindjárt azzal, hogy a horror szekció hat filmjéből kettő szerelmes.
Vetítés következik.
The last marriage
Szexuális életével elégedetlenkedő nő, a villanyszereléssel késlekedő férfi, a nyugati társadalom tartóoszlopai, házasságuk pedig lassacskán a tervezett elavulásának végéhez ér. Krízisük, még ha elszomorító is, semmiképp sem rendhagyó, de a Gustav Egerstedt és Johan Tappert alkotó páros igen eredeti kontextusba helyezi a mára bolyhosra koptatott konfliktust. Marie és Janne ugyanis egy zombiapokalipszis túlélői, akik két vita között, mint a berepült molylepkéket, olyan könnyedséggel öldöklik a kertjükbe özönlő zombikat. A skandináv fekete humor ezúttal is teszi a dolgát, a morbidul hétköznapi zombiapokalipszis új értelmet ad az „akkor sem kellenél, ha te lennél az utolsó ember a Földön” mondásnak, és egyszeriben kijelenti, hogy a világvégénél is rosszabb egy működésképtelen házasság.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
