Magyar Narancs: Milyen állapotban volt a JAK, amikor három éve átvetted, és milyen állapotban adod most tovább?
Károlyi Csaba: Egyrészt az volt a feladatom, hogy a már működő dolgokat továbbvigyem, ami jó volt, azt tovább működtessem, a megfelelő emberek segítségével. Másrészt igyekeztem elismertetni és ezáltal pénzügyileg jobb helyzetbe hozni a JAK-ot, mert amikor átvettem, nem volt igazán jó helyzetben.
MN: Ez eufemizmus?
KCS: Nagyon kevés helyről kaptunk támogatást. Az előző ciklus kultuszkormányzata nem tekintette partnernek a JAK-ot, nem vehettünk részt a döntéshozatalokban, és nem is nagyon részesültünk... hát ez valóban eufemizmus... szóval az előző négy évben a JAK egy-kétszázezer forintokat kapott abból a körülbelül évi 25 millió forintos miniszteri keretből, amiből a különböző írószervezetek részesülnek. A mostani kultuszkormányzat komolyan veszi a JAK-ot, elismeri szakmai munkánkat, bevonnak minket díjakkal, ösztöndíjakkal, folyóiratokkal, könyvkiadással kapcsolatos döntésekbe, milliós nagyságrendű támogatásban részesülünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy 7-8 ezerről havi bruttó 58 ezer forintra nőtt a Móricz Zsigmond-ösztöndíj összege, amit évente tíz, 35 év alatti író kaphat egy éven át. Tavaly óta részt vehetünk a József Attila-díj kuratóriumában is, és sikerült elérnünk, hogy idén két 40 év alatti író - Márton László (1959) és Kemény István (1961) - is a tíz díjazott közé kerülhetett. Nagyjából József Attila-korú író évtizedek óta most először kapott Magyarországon József Attila-díjat. Régi terv volt, de az én időmben került rá sor, hogy a műfordító táborok tizenöt éves szakmai hagyományára építve, a JAK megalapította a Magyar Fordítóház Alapítványt, amelynek elnöke Rácz Péter. Ez az alapítvány hozza létre a Műfordítóházat egy balatonfüredi villában, amelyet Lipták Gábor író a Művészeti Alapra - a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány elődjére - hagyott, amely a Fordítóház Alapítvány ingyenes használatába adta. Zajlik a ház felújítása, és ha minden jól megy, novembertől fogadhat is külföldi fordítókat.
MN: Mi hárul az új elnökre a működő dolgok továbbműködtetésén túl?
Ágoston Zoltán: Azt nem mondom, hogy mindent tökéletesen ugyanígy kell majd csinálni, mert akkor nagyon bemerevedhet a struktúra, apróbb dolgokon lehet változtatni, kerékcsere menet közben, de most eléggé optimálisnak látom a JAK működését. Kijárt ösvényen mennek a támogatások és a programok is, mindennek megvan a felelőse, hogy úgy mondjam, be van osztva a JAK-év, adott a jeles napok ideje - a műfordító- és a tatai táboroké, a pécsi tanulmányi napoké, a közgyűlésé -, és ezeken kívül nem is nagyon bírna el sokkal több programot a szervezet. Ember se lenne rá, nagyságrendekkel több támogatást sem lehetne kicsikarni. De mivel a JAK mindig nyitott a tagság ötletei előtt, ha bárkiben fölmerül valami jó ötlet, és vállalja, hogy meg is valósítja, arra ezek után is lesz lehetőség. Bejöhetnek olyasmik például, mint a Ferencvárosi Művelődési Ház versmondó versenyei...
KCS: Téreyt meg Keményt mondott egy hetvenéves néni, aki egyébként a Haller piacon árul...
ÁZ: ...az ilyen események, ahol a szerzőkkel személyesen is találkozhat az olvasó, hozzájárulhatnak a fiatal irodalom megismertetéséhez, népszerűsítéséhez, segíthetik az embereket ehhez az irodalomhoz kapcsolódni, amely mint szöveg nem feltétlenül kínálja úgy fel magát, mint egy 19. századi regény. A mai irodalom kétségtelenül több munkát igényel az olvasótól, de erre rá is lehet segíteni. Érdemes lenne egy-egy új JAK-kötethez nemcsak az Írók Boltjában vagy a Műcsarnokban szervezni felolvasóesteket, hanem ott is, ahol van esély, hogy rá lehet mozdítani az egyetemistákat. Ezzel mindenképp szeretnék megpróbálkozni.
KCS: Legalább egy generációt kell még várni arra, hogy olyan polgárság kialakuljon, amelynek pénze is van, legalább sznobságból olvas, és el is jár irodalmi estekre. Másrészt mivel az irodalom is elszokott ettől, az induló íróknak is meg kell tanulniuk viselkedni ilyen helyzetekben, tudni kell megjelenni, jó képet vágni, felolvasni, viszonylag egyszerű kérdésekre megfoghatóan válaszolni, egyáltalán bírni a macerát. Most kezd nálunk is kialakulni, ami Németországban hagyományosan jól működik, hogy a kiadók úgy kötnek szerződést az írókkal, hogy azok kötelesek író-olvasó találkozókra járni.
MN: Van lehetősége szociális támogatásra a JAK-nak?
KCS: Voltak erre szerény törekvések a 80-as évek táján, de ez nem bizonyult igazán járható útnak. Egyrészt nincs rá elég pénz, másrészt minek alapján ítéljük meg, hogy ki van jobban rászorulva? Nem akartuk, hogy ilyen döntések acsarkodáshoz vezessenek, ezért szociális ösztöndíj szándékosan nincs.
MN: Miért vándoroltak a JAK-füzetek a Magvetőtől a Pesti Szalonon és a Balassin keresztül a Kijáratig?
KCS: Leginkább pénzügyi okból. Miután a Magvető 1990-ben kiszállt, szünet következett. Takáts József szerkesztésében 1992-ben indult újra a sorozat, a Pesti Szalonnal közösen. A Pesti Szalon örömmel adta ki a JAK-füzeteket, több itt megjelent szerző további kötetét is ki akarták adni, de ezeket a könyveket kevesen vették. Talán nem is volt rendesen megoldva a terjesztésük - bonyolult ügy, sose lehet pontosan tudni, mennyire múlik ez a kiadókon és mennyire a terjesztőkön, akik nem vesznek át könyvet fiatal írótól, mert eleve eladhatatlannak tartják. Hiába próbáltunk támogatást is szerezni a könyvekre, a Pesti Szalonnak ezek még így is veszteséget hoztak. Szakmailag nagyon jól együtt tudtunk működni, de egy idő után nekik ez a veszteség már nem fért bele. Akkor kerültünk a Balassi Kiadóhoz, amelynek nem igazán volt profilja a kortárs magyar irodalom, de jól jöttünk nekik, színesítettük a skálájukat. Velük is éveken át nagyon jól együttműködtünk, de egy-egy könyv előállítási költségeként szerintünk irreálisan magas tételeket számoltak fel, ilyen árak mellett bajos lett volna évi nyolc könyvre elegendő pénzt összeszedni, miközben fiatal írók könyveire nehéz támogatást kapni, behatárolt a tér, Nemzeti Kulturális Alap, Magyar Könyv Alapítvány, Soros, slussz, passz. Tájékozódtunk, és azt találtuk, hogy a Kijárat Kiadónál csaknem fele áron meg lehet úszni.
ÁZ: Ez egy bejáratott sorozat, van neve, rangja, szépek a borítók, Eperjesi Ágnes tervezi őket, a kiadóknak presztízst jelenthetnek, de nagy boltot aligha. De akinek szívügye a fiatal magyar irodalom, az egy darabig még a veszteséget is vállalja a JAK-füzetekért.
MN: Tapasztalható a JAK-on belül olyasféle megosztottság, mint amilyen a "felnőtt" irodalmi életben, például az Írók Társasága megalakulásának idején felszínre tört?
KCS: A JAK nem ideológiai nézetkülönbségek felerősítésére való, hanem konkrét programok megvalósítására. Életkori jellege miatt speciális szervezet, a fiatalok írói pályán való elindulásának segítésében van szerepe elsősorban. Szeretnének első kötethez jutni, ösztöndíjakat kapni, megismerkedni egymással, rendezvényeken együtt lenni. A JAK-ban tapasztalatokhoz is lehet jutni, rendezvények szervezésében, könyvkiadásban, folyóirat-szerkesztésben, sokan élnek is ezzel. A JAK gyakorlatiasabb más írószervezeteknél. Nem azzal foglalkozunk, hogy ki milyen nézeteket vall - ez úgyis különböző szakmai konferenciákon dől el. Vannak persze viták, mint például a pécsi tanulmányi napokon kirobbant kritikavita, ami aztán a Jelenkorban, majd az Élet és Irodalomban folytatódott hónapokon át. Ez szakmai vita volt, s akik itt két oldalon álltak, ma is együtt vesznek részt a JAK programjain.
ÁZ: A plurális gondolkodás hagyománya beépült a JAK történetébe: nagyon sokféle és különbözőképpen gondolkozó ember vett részt benne azelőtt is, de a Kádár-kori kulturális hivatalossággal való szembenállásban közös nevezőre tudtak jutni. Bár nemigen látok éles politikai törésvonalakat, a mostani JAK-korosztályt is nyilván különféle gondolkodású emberek alkotják, viszont elég erős konszenzust érzek abban, hogy a politikát privát ügynek tartsuk. Ebben biztos szerepe van az életkorunknak is. Meg annak, hogy másképp szocializálódtunk, mint hogyha egy évtizedekkel korábbi magyar kulturális életbe születtünk volna bele. Kevesebb sérelem ért bennünket, talán nincsenek is köztünk a hivatalos kultúrpolitika repressziója által tönkretett sorsok, mint a korábbi nemzedékekben. Az idősebb korosztályok bizonyos képviselői között ma elképzelhetetlen a szót értés, vagy hogy egyáltalán, nyilvános térben találkozzanak, egyetlen szervezetbe tömörüljenek. Ilyen értelemben szerencsésebbek vagyunk a rendszerváltással. Én azon leszek, hogy továbbra is szakmai keretek között maradjanak a viták.
MN: Esztétikai törésvonalak sem tagolják a szervezetet?
KCS: Az író magányos fajta, bár vannak csoportok, műhelyek, amelyek együtt léptek fel, mint néhány éve a Törökfürdő köre vagy most a Sárkányfű című irodalmi lap köré tömörült pesti bölcsészegyetemisták. Ha azt kérded, vannak-e olyan masszív irányzatok, mint az avantgárdok vagy a népiesek, arra nemet kell mondanom. Ilyen kategóriákkal nehéz volna leírni a JAK íróit.
ÁZ: Az irodalomban mindig személyekről van szó, és én rossz szemléletnek tartom azt, amelyik az egyes írót egy-egy táborba, iskolába skatulyázza be. Természetesen vannak iskolák, hagyományok, de egyéni választás kérdése, ki mennyire hagyja hatni ezeket magára.
KCS: A népi irodalom mint olyan például ebben a korosztályban egyszerűen nem működik tovább. A korábbi népi-urbánus problematika, ha erősen akarok fogalmazni, valószínűleg ezzel a korosztállyal kihalt. A népi irodalom hagyományrendszerének egyszerűen nincsenek folytatói a fiatalok között. Még azok is, akik ebben a hagyományrendszerben indultak, a 80-as évek közepére eltávolodtak tőle. Úgy tűnik, kimerült ez a hagyományrendszer. Ez van.
ÁZ: Legfeljebb Ficsku Pál nevezi magát, ironikusan, az utolsó népi írónak.
MN: Nem lehet, hogy ez a hagyomány mégis él valahol a JAK-on kívül, csak éppen nem tudtok róla?
ÁZ: Nemcsak JAK-tagként, hanem viszonylag sokat olvasó kritikusként mondom: a nívósnak mondható lapokban, folyóiratokban nem látszik az, hogy olyan népi irodalom létezne, ami mondjuk a 30-as éveket vagy annak későbbi örököseit jellemezte.
KCS: Tény, hogy vannak olyan fiatal írók is, akik nem tagjai a JAK-nak, de az is biztos, hogy nem azért nem tagjai, mert a népi irodalom folytatóiként nem akarnak ebbe a szervezetbe tartozni. Hadd tegyem hozzá, ahhoz, hogy Móricz-ösztöndíjat kapjon valaki, vagy hogy a JAK-füzetekben megjelenjen a műve, nem kell a JAK tagjának lennie.
Szőnyei Tamás
A JAK
A József Attila Kör a 70-es évek közepén, az Írószövetség ifjúsági tagozataként jött létre. A 80-as években olyan szerzők voltak elnökségében, mint Csengey Dénes, Szilágyi Ákos, Lezsák Sándor vagy Tamás Gáspár Miklós - ekkor a JAK is a rendszert bosszantó, de megtűrt szervezetnek számított. A narancssárga borítójú JAK-füzetek publicitáshoz segítettek a "rendes" kiadóknál esélytelen szerzőket (Balaskó Jenő, Radnóti Sándor, Hekerle László, Szörényi László, Elek István), csoportokat (Lélegzet, Fölöspéldány, Jelenlét) vagy témákat (homoszexualitás, lásd Géczi János: Vadnarancsok). Az azóta már rég nem narancssárga sorozat a századik kötet felé közelít, szinte minden számottevő fiatal író megjelent benne, maga a JAK pedig, akárcsak az ország, 1989-ben úgy döntött, ideje rendszert váltani a fiatal írók érdekeinek képviseletében is: önálló egyesületté alakulván függetlenedett az Írószövetségtől, mely azonban a mai napig helyet ad az utánpótlásnak a Bajza utcai székház egy szobája erejéig, csak a rezsit kell fizetni. Tornai József írószövetségi regnálása idején egyszer fölmerült ugyan, hogy rúgják ki őket az épületből, ne képviseljenek már ingyen más szellemet, de végül maradhattak, s Pomogáts Béla elnöksége óta normalizálódott a viszony.
1989-90 óta rendszeresen szerveznek irodalmi táborozást Tatán, tanulmányi napokat Pécsett és műfordító táborokat magyar irodalmat idegen nyelvekre fordítók számára, a JAK-füzetek mellett (amelyeket Takáts József, az Abody Rita-Károlyi Csaba, a Kőrösi Zoltán-Keresztury Tibor, a Babarczy Eszter-Gács Anna párosok után 1998-tól Bényei Tamás és Gács Anna szerkeszt) megjelentetik a Műfordító Füzetek sorozatát (szerkeszti Wéber Kata és Körner Gábor) és a tizedik számához érkezett világirodalmi folyóiratot, az Átváltozásokat (felelős szerkesztő Szántó F. István), amely épp mostanában válik le a JAK-ról. JAK-tag 35 éves koráig lehet a skribler, utána, ha addig aktív volt, tiszteletbeli taggá öregedhet. Ez a státus áll nyitva a határon túli fiatal írók előtt is, az erdélyi Éneklő Borz élő folyóirat például JAK-táborban debütált öt éve, s most, Tatán lehelte ki lelkét, ahol a Vajdaságban újjáélesztett Symposion is bemutatkozott.
A JAK-nak jelenleg körülbelül kétszáz tagja van. Évi 10 millió forintból gazdálkodnak, ebből mintegy 1,5 millió a minisztériumi támogatás, úgy félmillió jön az állami költségvetésből, a többit összepályázzák - a pénzek zömét programokra, kiadványokra fordítják, a szervezetre keveset költenek: abban a bizonyos egy szobában az elnök mellett egy titkár(nő) viszi a napi ügyeket.
