Ugyanakkor a legkézenfekvőbb választás, A stadion őrültjei nyilván még ennyit sem mond a mai célközönség szüleinek. Igen, a szüleinek, hisz a dolog nyilvánvalóan úgy kellene működjön, hogy a kölcsönzésre, megvételre ajánlott darabok a mai negyvenesekben idéznek fel bizonyos kósza emlékeket, mire azok - nyilván - rohannak és megveszik a gyerekeiknek. Vagy azért, mert ha nekik anno bejött, miért ne jönne be a kölöknek is. Vagy azért, hogy lássa az az elkényeztetett szerencsefi, hogy min voltunk kénytelenek mi röhögni, amikor olyan idősek voltunk, mint ők most.
Az újoncok kifejezés a 4 Charlot-t takarja. Kik ezek? Egy ilyen név hallatán valami akrobatacsoportra gyanakszik az ember. Egy állítólag elég népszerű francia beatzenekar, akik 1970 és 1992 között, tessék megkapaszkodni, 15 darab filmet készítettek, melyből tán öt a magyarországi mozikba is eljutott. Honi belépőjük a mondott Bolondos újoncok volt, s utólag vélelmezhető sikere farvizén a többi (A stadion őrültjei; A négy muskétás 1-2 és egynek nem emlékszem a magyar címére, pedig láttam annak idején: Les Charlots font L'Espagne). A mai válogatás egy nagyon is perdöntő szempont szerint készült. A magyarországi leágazással bíró cseh forgalmazó alighanem a rendezők renoméja alapján választott a tizenötből (ez persze többé-kevésbé egybeesett a nemzetközi sikerekkel). Így négy Claude Zidi-és két André Hunnebelle-darabhoz van szerencsénk. Utóbbi egy hagyományosan franciának tartott műfaj, a köpenyes-kardozós szcéna elismert mestere, már húsz esztendővel a Charlot-truppal való kalandjai előtt Jean Marais-val forgatott Három testőrt. S mintha mi sem változott volna, a zenebohócokkal megcsinálta ugyanazt, szinte ugyanúgy, mint a nagy emberrel. A truváj a következő: Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan említésre is alig méltó pojáca csupán (lehet benne valami, hisz D'Artagnannak már a keresztnevére sem emlékszik senki [Charles]), a világtörténelem protagonistái természetesen a szolgák! '53-ban Bourvil, '73-ban a négy, magát Chaplinről elnevező csepűrágó. Bourvil körül-belől ki is jelöli azt a területet, ahol a fiúk dalolnak, táncolnak. A francia mozikomédiák oly bájos második vonalához (már ha az elsőt Tatival azonosítjuk) igyekeztek a maguk szerény eszközeivel felnőni, s ez hellyel-közzel sikerült is nekik, egy olyan korban, amikor már sejteni lehetett, hogy az irány immár zsákutcájába ért (gondoljunk csak Pierre Richard-ra vagy Coluche-ra). Tehát a léc magasságát Funés, Fernandel és az említett Bourvil állította be, ilyenformán távol kell hogy álljon tőlünk az a kézenfekvőnek ígérkező lesajnáló hang, amit a harmincéves távlat azért nyilvánvalóan sugall. Nota bene: az említettek két olyan, ugyancsak nem lebecsülendő szaktársa is közreműködött e balhékban, mint Michel Galabru (A nagy bazárban) vagy az itthon kevésbé ismert Paul Préboist (József atya megformálója A négy muskétásban). S ha már a múlt század második felének francia kommersz mozijában serte-pertélő karakteres epizodistáknál tartunk, ne hagyjuk említés nélkül Jacques Seilert, akinek a nevére senki, de az arcára majdnem mindenki emlékezhet.
Claude Zidit se nagyon kell bemutatni, a hetvenet tavaly elhagyó majsztró 2003-ban jelentkezett utoljára egyik jelentősebb sikere, a Zsaroló zsaruk (emlékszünk, Philippe Noiret és Thierry Lhermitte lendületes ökörködései: Les Ripoux) harmadik bevetésével. Most elénk kerülő kalandjaikor rendezőként persze inkább ő is pályakezdőnek volt tekinthető. Vele csinálták a DVD-széria egyik olyan darabját, amelyik a maga idejében nem került el a pesti mozikba: A nagy bazár akkoriban finoman szólva nem volt aktuális, arról szól, hogy a város szélén nyílik egy marha nagy hipermarket, ami jól betesz a környék kicsi boltjainak, hiszen olcsón árulja a sok szemetet, ám a rőfös összefog a szatóccsal, a pék a hentessel, s mindannyian a négy gézengúzzal, s adnak a multi testinek... Tessék mondani, ki van akkor harminc év késésben? Mindazonáltal a világjobbító hevület meg a komédiának tesz be, így épp az itthon nóvumnak számító darab a legelviselhetetlenebb. (A másik ismeretlen, az Újoncok háborúba mennek ugye csak félig az, hisz az előzménye megvolt. Nos, ezt sem kellett volna újrázni, de nyilván nem bírták kihagyni, mint ahogy tíz évvel később sem, amikor harmadszor is nekifutottak - szerencsére nélkülünk.)
Nagyjából felidézve, hogy kik is ők, egyetlen kérdés marad. Minden mozi legkínosabbika. Hogy vajon mennyire állták ki e kedvesnek szánt zenés komédiák vagy maguk a komédiások az idő próbáját. Tényleg ezt kell-e kamaszéveim mementójaként utódaimnak mutogatnom (hacsak nem, mint azt már jeleztem, sajnáltatni akarom magamat)? Ne is kérdezzék! Ugyanakkor a valódi célcsoport körében végzett kutatásaim némileg árnyalják a képet, kell egy kis idő nekik, míg rákapnak, de aztán elvannak vele. Legjobban A stadion őrültjeit bírták... Asszem, én is.
Forgalmazza az InterSonic
