Rétegfilmnek nevezhető-e egy olyan alkotás, amely a társadalom túlnyomó többségét célozza meg? Vagy ez a hozzáállás inkább egy alapjaiban kirekesztő attitűdöt indikál, ahol a privilégiumokkal rendelkezők komfortja előbbre való, mint az akár nagyobb létszámban élők jólléte? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel két szexjelenet között Sophie Hyde „idősfilmje”.
Jake Adelstein 19 évesen hagyta ott Missourit, hogy valóra váltsa Japánnal kapcsolatos álmait. 1993-ban diplomázott a tokiói Sophia Universityn, majd állást kapott a Yomiuri Shimbunnál, amely nem csak az ország vezető újságja, de a példányszám alapján az egész világ legnagyobb lapja – ő volt ott az első nyugati riporter.
A népirtásokban bővelkedő 20. század végére azt hitte az emberiségnek a szörnyű tapasztalatok felfogást megváltoztató erejében hinni szerető része, hogy többé már nem ismétlődhet meg egy soá méretű genocídium.
A nem is olyan távoli jövőben járunk, amikor az elítéltek lecsökkenthetik börtönbüntetésüket, ha különféle gyógyszerkísérletekhez csatlakoznak.
Amikor Sztupa és Troché átvették a keleti blokk kisállat-kereskedelmét, nem indultak be rögtön a dolgok.
Azonos elkötelezettség a fikció és a dokumentumfilm felé, a valóság rejtett rétegei iránti szenvedélyes érdeklődés és a rögzítésben meglelt elemi öröm. A munkásságán végigvonuló motívumok alapján úgy tűnhet, hogy Gyarmathy Líviát az isten is filmesnek teremtette.
Amikor Sztupa és Troché elindultak rendet rakni a munkásosztályban, rögtön veszekedéssel kezdődött a művelet.
Amikor Sztupa és Troché átvették az első rendesebb szolgálati autójukat, egy 1965-ös Opel Rekordot a B széria első darabjai közül, az egy olyan világban esett meg, ahol nagy becse volt a személygépkocsinak.
