Film

Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.

Amikor Sztupa és Troché motorbiciklire szálltak, a nagymamának öltöztetett Ómafa pattant az oldalkocsiba.

A Keresés című, 2018-as thriller kizárólag egy számítógép képernyőjén játszódik. A rendhagyó koncepciójú film Eltűnt címmel kapott folytatást, amelyben egy kamasz lány igyekszik felkutatni a dél-amerikai nyaraláson eltűnt édesanyját – mindezt ugyancsak képernyőképeken keresztül követhetjük. Az Eltűntet a Keresés vágói, Will Merrick és Nick Johnson rendezték – az előbbivel beszélgettünk.

Miután a Vasembertől Amerika kapitányig minden népszerű hősét vászonra vitte, a Marvel a kevésbé ismert szereplői felé fordult: így érkeztek a mozikba a galaxis őrzői és így született a Hangya is.

A menő nagyvárosi nőfaló, aki a szíve mélyén érzelmes férfi, illetve a túlaggódó kertvárosi anyuka, aki nem tudja magáról, hogy valójában szex­ideál, régóta barátok.

„De jó, hogy visszahívtál, Dustin. Olyan régen hallottam a hangodat.”

Vannak kém­thrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.

Amikor Sztupa és Troché látták, hogy leesik az első hó, nem reagáltak teljesen egyformán.

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, rá­adásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.

Amikor Sztupa és Troché – ez a két híres-neves oroszlánvadász – a szavannákat járták, nem csak a helyi törzsek szakelemei segítették őket, de velük volt a kerti óriások csapata is.

Mivel a mainstream filmek és sorozatok sorra állnak elő apokaliptikus történetekkel, jövőjósló sci-fikkel és olyanokkal, ahol ez a kettő alig különbözik, úgyszólván logikus, hogy egyre nagyobb az igény a félelmes jövő elől az egyszerűségbe menekülni.

A legújabb magyar romantikus film hősei egy 70-es évekbeli szerelem emlékeit keresik a mai Budapesten. Mi maradt meg a vietnami diáklány és egy magyar fiú tiltott románcából? Az almafa virága rendezőjével, Szűcs Dórával a magyar–vietnami koprodukció nehézségeiről és a keleti hatásokról beszélgettünk.