Próbáltuk is megfejteni, hogy hirtelen miért éppen ez a műfaj vált ennyire népszerűvé a magyar vendéglátásban, de nem találtunk magyarázatot. Ma már, kellő távolságtartással, egyszerűnek látszik képlet: a magyar steakhouse-alapítók valószínűleg gyermekkori mozi-élményeiket szerették volna továbbadni annak a korosztálynak, amelyiket már nem érintette meg a western, ám talán ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek végén már semmilyen akadályba nem ütközött a bélszín beszerzése.
A Nevada Pub a jobban sikerült darabok közé számított: egy kanadai vidámparkban sem raktak volna össze különbet. A szekérkeréktől a lengőajtóig minden "saloonkelléket" beépítettek, újonnan akár még hangulatosnak is mondhattuk volna, ám ahogy az lenni szokott a vurstlikulisszákkal, az idő múlása nem tett jót neki. Ám ettől függetlenül a vendégek számára nem lehet panasz, hétköznap, késő délután épphogy találunk helyet. A felszolgálóhölgy kifejezetten kedves, és bár a májgombóclevesről (420 Ft) nem éppen az jut az eszünkbe, hogy újra szól a hatlövetű, arra mindenképpen jó, hogy felmelegítsen, és a gombócra sem lehet panaszunk. Legalábbis ennyiért. A százféle steak közül - ha már Nevada - a sivatagi (3250 Ft) mellett döntünk, amit mustáros mártással kínálnak. Arra ugyan nem kíváncsiak, hogyan süssék meg nekünk a húst, ám ezt leszámítva nem lehet egy rossz szavunk sem a legjobb az arany középút jegyében elkészített szeletre, ami kenyérágyon érkezik, nagyon kellemes mártással. Sajnos a köretként kapott steakburgonyáról már nem mondható el mindez. Külsőre jól fest, a pereme is biztató, a belseje viszont olyan forró, hogy azt képtelenség elfogyasztani. És nemcsak eleinte. Amikor a húsnak már nyoma sincsen a tányéron, a krumpli még mindig úgy viselkedik, mint amikor a vörös kakas fölszáll a szájpadlásra.
