A kormány augusztus végéig visszavásárolja a Szurgutnyeftyegaztól az oroszok Molban lévő részesedését. Bár az sem érdektelen, hogy az 518 milliárd forintos vételár az IMF-hitel fölhasználása miatt meddig kúszik föl még, az igazán érdekes kérdés az, hogy milyen valódi megfontolások lehetnek az akciót kísérő hangzatos szlogenek mögött.
A kormány elmúlt egyéves energetikai teljesítményéről sok jót elmondani nem lehet. Völlner Pál fejlesztési minisztériumi államtitkár meddő gázártárgyalási maratonától (melyet a lakossági szolgáltatókkal tavaly nyár óta képtelen lezárni) a kormányváltást követően a célegyenesből visszalőtt (és még máig sem újrafogalmazott) szélenergia-tenderen át a kötelező átvételi (KÁT) rendszer elmaradt rendbetételéig hosszú a lista. Az áram- és gázárak piaci alapú átláthatóvá tétele helyett a kormány inkább nekiugrott a távhőszolgáltatás hatósági árazásának (eddig látható eredmény nélkül); Lázár János frakcióvezető kibicként, következmények nélkül szánthatott bele mélyen Bencsik János klíma- és energiaügyi államtitkár lakossági megtakarításokat célzó programjainak szakmai előkészítésébe. (Mindezekről bővebben lásd: Nagyon kell, de visszatartja, Magyar Narancs, 2010. augusztus 26., Elfújták, 2010. szeptember 2., Szelepvezérlés, 2010. október 14., A Lázár-talány, 2011. február 17.)
E bénázáshoz képest nem kis hökkenést keltett Orbán Viktor, amikor a múlt kedden bejelentette: a kormány visszavásárolja a Mol orosz kézben lévő részvényeit. Egy órával később Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési minisztertől azt is megtudtuk, hogy a Szurgutnyeftyegaz kezében lévő 21,2 százalékos Mol-részvénypakettért augusztus 31-ig 1880 millió eurót fizet ki a magyar állam. (Az összeg és a honi energetikai beruházások nagyságrendjeinek egymáshoz viszonyításáról lásd keretes írásunkat.) Az utóbbi három hónap átlagárából kalkulált 518 milliárd forintos vételárról azt is sietve kijelentette, hogy az öszszeg (pillanatnyilag) nem növeli az államadósságot.
Az euforikusra hangolt bejelentésben a miniszter megerősítette: "a kormány támogatja a Mol stratégiáját és menedzsmentjét", illetve az energetikában "az állami szerepvállalás súlyát erősítő kormányzati stratégia megvalósításának" lépései várhatók a továbbiakban. Ám sem tőle, sem Orbán Viktortól nem tudta meg senki, hogy mi következik a gigabevásárlásból.
A spájzban ragadt oroszok
A negyedik legnagyobb orosz olajcég, a Szurgutnyeftyegaz 2009 márciusában, azután lett a Mol legnagyobb résztulajdonosa, hogy az OMV korábban, több részletben összevásárolt részvénycsomagját egyben megvette. Az osztrák bevásárlás egyébként még akkor kezdődött, amikor a magyar olajipari cég az évtized elején, az első Orbán-kormány gázár-moratóriuma miatt rövid időn belül több százmilliárdos veszteséget halmozott fel, és a részvénypiacon meggyengült. Az OMV 2007-ig 10, majd 21 százalékos részvényessé tornászta fel magát, s ezután felvásárlási szándékát is bejelentette: legalább 32 százalékot szeretne a vállalatban. Wolfgang Ruttenstorfer vezérigazgató a lépés mellett azzal érvelt, hogy a két cég együtt meghatározó szereplője lehetne a régiós olajpiacnak, de azt is elmondta, hogy ez a cégek egyetlen esélye az oroszok terjeszkedésével szemben. (Lásd a vezérigazgatóval készült interjúnkat: "Az OMV biztos nem fog emiatt kivérezni", Magyar Narancs, 2007. október 4.)
A magyar menedzsment ellenséges felvásárlást kiáltott, majd egyrészt jelentős mennyiségű saját részvényt kezdett felvásárolni, másrészt a cég alapszabály-módosításával életbe léptette az ún. tízszázalékos szabályt. Eszerint hiába szerez egyetlen részvényes akár többségi tulajdont is a Molban, a közgyűlésen akkor is csak a szavazatok maximum 10 százalékával rendelkezhet. Ebből viszont az a máig élő gyakorlat következik, hogy a Molban tulajdonos "baráti részvényesekkel" (mint amilyen az Oman Oil [10 százalék], a CEZ [7,3], a Crescent Petroleum [3] és az OTP Bank [6,2], illetve a hazai [4,4] és a külföldi intézményi befektetők [26,7]) és a saját, 4,3 százalékos pakettjével közösen a Mol képes megvédeni a céget bármiféle erőszakos behatástól. Akár a magyar állammal szemben is! Amire - eddig legalábbis - komoly szüksége nem volt, sőt: az olajcég szorult helyzetén 2007-ben példás egyetértésben segített az akkori kormány és az akkori ellenzék az ún. lex Mol megalkotásával. E jogszabály azt hivatott megakadályozni, hogy "stratégiai vállalat" külföldi kézbe kerüljön - kevés akkori bírálója, például Bokros Lajos a magántulajdonosok magánérdekeinek indokolatlan állami védelméről beszélt, mások meg amiatt puffogtak, hogy ha az állam "stratégiai fontosságúnak" tartja a Molt, akkor annak idején miért privatizálta.
Az osztrákok felvásárlási szándékáról, majd hirtelen kiszállásáról ma az a közkeletű - és a Mol által is táplált - vélekedés, hogy az OMV csupán az oroszok strómanja volt. E gyanút azonban eddig senki nem bizonyította. Valószínűbb, hogy ez is a közép-európai olajipari dominancia megszerzéséért folytatott OMV-Mol-rivalizálás egyik állomásának tekinthető; s mivel az osztrák kísérlet kudarcot vallott, az OMV úgy gondolta meggyengíteni a Mol helyzetét, hogy a közös mumusnak tartott oroszoknak adták el Mol-részesedésüket. A Mol több mint ötödéért a Szurgut az akkori napi részvényár (9940 forint) dupláját fizette (19 212 forint) - igaz, az OMV 32 000 forintos ajánlatot adott felvásárlási kampánya csúcspontján.
Az összesen 1,4 milliárd eurót kiperkáló orosz vevőt azonban a Mol úgyszintén ellenséges szándékúnak minősítette, és a menedzsment az évek alatt masszív védekezésre átalakított tulajdonszerkezet révén biztosította állásait. A Szurgut a részvények megszerzése óta nem vehetett tevékenyen részt a Mol közgyűlésein, és mivel részvényesként még csak be sem jegyezték, nem élhetett az őt egyébként megillető jogokkal sem. Ezt az oroszországi állami felső vezetés tagjai is rendre szóvá tették. Noha a cég több pert is indított emiatt a Mol ellen, mindegyik sikertelenül zárult, a Mol védekezésének legfőbb állítása - a Szurgut tulajdonosi összetétele nem transzparens, és így nem tekinthető megbízhatónak - ugyanis minden hazai bíróság előtt megállt. (A külföldi választott bíróság előtt már nem biztos, hogy megállna, de ez már olyan kérdés, amire nem fogunk választ kapni. Nota bene: a pervesztés és az esetleges kártérítés perspektívája jó érv lehetne az állami részvényvásárlás mellett.) Az orosz olajóriás mindenesetre még idén áprilisban is azt hangoztatta, hogy esze ágában sincs eladni a részvényeit. Az oroszok pedig Fellegit többször is kínos diplomáciai helyzetbe hozták azzal, hogy egyre alacsonyabb állami szinten fogadták az általa vezetett magyar delegációt. (Ennek ellensúlyozására lett a miniszter tavaly júliustól a Magyar-Orosz Kormányközi Gazdasági Együttműködési Bizottság magyar tagozatának elnöki feladatait ellátó kormánybiztos is.)
A most nyélbe ütött adásvételről az az általános vélekedés, hogy egyrészt az orosz cég számára nem különösebb veszteség az, hogy két évig állt a pénzük a Molban, és a 34 százalékos felár, amellyel most a magyar kormánynak eladják a részüket, tisztes elvonulást tesz lehetővé számukra. Az azonban nem világos, hogy a Szurgutnak miért lett hirtelen sürgős túladni a papírokon, illetve ha már eladták, ezt miért a piaci ár alatt tették. Az adásvételt bejelentő miniszter mindenesetre egyértelműen tagadta, hogy a részvényvásárláshoz bármilyen más kormányzati vállalás is kapcsolódna.
Pengetők
A régióban nem ismeretlen az állami tulajdonrész a nagy nemzeti olajvállalatokban: a lengyel PGNiG Orlen legnagyobb részvényese (27,5 százalék) a lengyel államkincstár, a cseh CEZ-ben az állami részesedés több mint kétharmados, a horvát INA - melyben a Mol évek óta szeretne ugyanúgy többségi tulajdonos lenni, ahogy a szlovák Slovnaftban - részvényeinek majd 45 százaléka a horvát kormány kezében van. (Igaz, az INA irányításában a Molé a vezető szerep: a horvátok épp emiatt balhéznak.) Sőt, az OMV-ben is van osztrák állami részesedés.
Ezzel együtt sem világos azonban, hogy az Orbán-kabinet mit akar kezdeni a megszerzett tulajdonrésszel. A múlt keddi bejelentés óta kiderült az is, hogy a vételárat a Gyurcsány-kormány által még 2008-ban lehívott IMF-hitelből fizetik majd ki; abból a tartalékból tehát, amit Szijjártó Péter sokszor hangoztatott korábbi állítása szerint a szocialista kormány "fölélt". Mindevvel nem csak az a baj, hogy a Fidesz ebben is lódított. Az IMF a hitelt valamely strukturális átalakítási célra biztosította. Igaz, a szervezet a rosszalló fejcsóváláson kívül most többet nemigen tehet, leginkább azért, mert a pénz már nem náluk van, és a devizatartalék dollárjaira és euróira nincs ráírva, hogy ezt mi magunk tettük félre, az meg az IMF-től van. Időközben kiderült az is, hogy a bejelentés másnapján a Wall Street Journalban "bizarrnak" minősített kormányzati döntés nem olcsó és nem is eredeti. Az ötlet ugyanis a Bajnai-kabinethez köthető, sőt az előző kormányzat a mostaninál mintegy 300 millió euróval jobb árat alkudott ki az oroszoknál. Egy, az akkori kormányzathoz kötődő forrásunk szerint a Bajnai-kormány nemcsak az oroszokkal állapodott meg (akik akkor is épp ott tartottak, hogy némi haszonnal kiszállnának az üzletből), hanem egy nagy külföldi pénzintézettel is. Ez utóbbi finanszírozta volna a vételt, a magyar állam pedig olyan kötvényeket bocsátott volna ki az ügylet fedezetéül, amelyekért a lejáratkor Mol-részvényekkel fizetett volna, egy füst alatt privatizálva is így a vétellel államivá vált részvényeket. Az üzletet - eme forrásunk szerint - végül az akkori ellenzék fúrta meg, azt adva mind az eladó, vagyis a Szurgut, mind a finanszírozó értésére, hogy ha hatalomra kerül, megpróbálja visszacsinálni a boltot. Ezek után mindkét fél túl kockázatosnak ítélte a tranzakciót, és a reménybeli finanszírozó olyan kockázati felárat kért közreműködéséért, amit - így forrásunk - már nem lehetett kipengetni.
Mindezzel együtt is úgy tűnik azonban, hogy a kormány megoldást talált a magyar-orosz kapcsolatokat évek óta mérgező ügyben. Nem volt törvényszerű, hogy az állam vegye meg a részvényeket: a szakági pletykák bár elméletben számoltak ezzel, az "igazi" vevőt azonban hol a Molban, hol az FHB-ben, hol pedig valamilyen homályos és kockázatos üzleti konstrukcióban a Magyar Villamos Művekben (MVM) látták. Most viszont már nem az a fő kérdés, hogy az 1,88 milliárd eurós vételi ár mennyire reális (pláne, hogy kitudódott: a kormánynak a visszavásárlás volt a prioritás, az ár kevésbé számított). Az igazi talány az, hogy mi következik mindebből.
A Mol részéről hivatalosan Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató üdvözölte a bejelentést, a cégnél nem hivatalosan viszont nem feltétlenül örülnek az állam megjelenésének a kapukon belül. Annak igen, hogy az oroszokat lecserélték, és hogy ezért a számlát nem nekik kell fizetniük. Beszéltünk olyan bennfentessel is, aki a kormányzati bevásárlást egyfajta "korrekcióként" értékelte: elvégre az OMV részvény-nagybevásárlásával kezdődő lavinát az első Orbán-kormány idézte elő azzal, hogy az akkor még a Molnál lévő gázüzletágban nem engedte a piachoz igazítani a lakossági gázárat, s ezzel 2002-re az egész céget padlóra küldte.
A jogszabályokkal és az alapszabályban biztosított védelemmel körülbástyázott Mol stabilnak látszó helyzete a Szurguttal szemben nem volt hosszú távon fenntartható, hiszen tisztázatlan tulajdonosi szerkezete gyengítette a vállalatot. Lengyelországban például afféle félhivatalos pletykának számított, hogy a Mol valójában csak orosz tégla az oroszokkal szemben felhúzandó energetikai védőfalban. Az olajcég most eredményesebben léphet fel Horvátországban, az INA eladása körül zajló üzleti és politikai pankrációban is. Hiszen mostantól a Molnak az a magyar állam a legnagyobb részvényese, amely a leginkább szorgalmazza a horvátok uniós felvételét.
Ám a változás a kormányzati, politikai beavatkozás kockázatát is magával hozza. Még akkor is, ha nem feltétlenül arról van szó, hogy holnaptól hatósági ármegállapítás alá esik a benzinár; és akkor is, ha a kormánynak a cég legnagyobb részvényeseként sem lesz komoly zsarolási potenciálja. Hacsak meg nem változtatja a kormánytöbbség az ezt kizáró, fentebb már említett jogszabályokat. Vagy ha nem tornázza 30 százalékra a részvényeit, és azt nem osztja szét három állami vállalatba; így ugyanis az idézett "10 százalékos szabály" miatt az államnak már bőven meglenne a Mol közgyűlésében a meghatározó 25 százalék plusz 1 szavazata. Igaz, az állami vezetés a részesedéséből adódóan e nélkül is közvetlenül beleláthat a Molban folyó munkába.
Olvasatok és látszatok
Fellegi Tamás szerint az államnak ez a befektetése két-három éven belül megtérül - fölösleges tehát arról spekulálni, hogy a hitelből vett részvénycsomag végül majd mennyibe kerül, és hogy ki fogja megfizetni. Eszerint nem történt más, mint hogy a magyar állam a jó hozam reményében tőzsdézni kezdett; és akár túl is adhat a Mol-részvényein, ha nagyon megéri. Addig is nyerhet abból, ha a cég végre osztalékot fizet majd (ezt szakmai körökben máris evidenciaként kezelik), mivel az államnak legalább 22 179 488 darab részvénye lesz. (Az, hogy a további, már korábban is állami tulajdonú 1,2 százaléknyi, az MFB Investnél lévő, illetve a magánnyugdíjpénztárak 2,4 százaléknyi Mol-részvényének mi lesz a sorsa, egyelőre nem tisztázott.) A gigantikus vételár megtérülése azonban még így is a jövő reménytelenül messze gomolygó ködébe vész.
Egy másik olvasat szerint az állam úgy használhatná föl a legjobban a részvényeket, hogy egy részükből kivásárolja a Molból a Földgázszállító (FGSZ) Zrt.-t. Az FGSZ a Mol gázüzletágának 2005-ös eladásakor értékelődött fel. Az Európai Unió ugyanis a gázszolgáltatást és a gázinfrastruktúrát piaci megfontolásokból nem engedte egy kézbe (el)adni. Az E.ON így a gázszolgáltatást vette meg, míg a központi gázcsőrendszer kezelése a Mol e leányvállalatánál maradt. A Földgázszolgáltató állami tulajdonúvá tételével valóban kontroll alá lehetne vonni a gázellátást. "Akié a főnyomócső, az diktál" - ez a felfogás nem új: a Szurgut felbukkanásakor is felvetődött, hogy az oroszoknak elsősorban nem az olajfinomítókra, sokkal inkább a gázinfrastruktúrát alapvetően meghatározó FGSZ-re fáj a foguk. Konkrétum azonban egyelőre csak annyi ismert, hogy Fellegi Tamás jelezte: a részvénycsomag majdan egy állami vállalathoz kerülhet.
Azt viszont, hogy ez az eshetőség reálisnak tűnik, az MVM fokozódó étvágya is igazolja. Ha ugyanis a központi gázinfrastruktúrát kezelő FGSZ-t az MVM-be apportálják (úgy, ahogy a villamosenergia-infrastruktúrát irányító Mavirt), akkor egyetlen állami cégben összpontosulhat minden, ami az energiaszektorban a kellő állami nyomaték eléréséhez szükséges lehet. Az állami tulajdonú MVM-ről fél évvel ezelőtt még csak sejteni lehetett, hogy rövidesen a gázpiacon is helyzetbe hozhatják - az utóbbi hónapokban azonban ez a szándék mind nyíltabb. (És hasonló terveket dédelgetett a Bajnai-kormány is.) A cég számos gázipari szakembert szerződtetett az elmúlt időszakban, és május elején a posztján megerősített Baji Csaba elnök-vezérigazgató már arról beszélt, hogy az idén valamennyi energetikai szektorban nagyobb szerepet vállalnak, aminek eredményeként a tavalyi 21,8 milliárd forintnál jóval nagyobb profitra számítanak. Például abból, hogy gáz-nagykereskedelmi tevékenységre kértek és kaptak engedélyt az MVM Partner révén, illetve hogy egy másik leányvállalat révén várhatóan bekerülnek a magyar-szlovák földgázvezeték építői közé is. És azt se feledjük, hogy februárban a kormány - előzetes szakmai konzultációk nélkül - megemelte az árképlet egyik alaptételét (lásd: Fillérekért milliárdok, Magyar Narancs, 2011. február 10.); ez a húzás önmagában is évi 10-12 milliárd forint pluszbevételhez juttatja az MVM-et.
Abban mindenesetre, hogy a kormány egyetlen kézben, a sajátjában akarja látni az energiahordozók továbbítására szolgáló infrastruktúrát, a csövet és a drótot, akár felfedezhetjük a kormányfő által buzgón emlegetett stratégiai érdeket is. (Még akkor is, ha a Mol menedzsmentje eddig, például a 2009-es gázválság idején nem élt vissza az FGSZ birtoklásából fakadó erejével.) Az tényleg abszurd lenne, ha a gáz eladója lenne befolyással arra is, hogy e csövek merre menjenek, és ki mindenki férhessen még hozzájuk rajta kívül. A kérdés ezek után csak az, hogy ha idáig eljutott a magyar kormány, vajon képes lesz-e versenyt is teremteni az eladók között - és hogy nem lehetett volna-e ezt olcsóbban is megúszni.
Ötletek 518 milliárdra
A miniszterelnök a részvényvásárlás bejelentésekor az ország energiafüggésének mérsékléséről beszélt. Összegyűjtöttünk néhány példát annak szemléltetésére, hogy a Szurgutnak fizetendő tétel hogyan viszonyul a magyar energetikában ma meglévő projektköltségekhez.
A Mol-pakett 1880 millió eurós árából nagyjából éppen ennyiszer 1 MW teljesítményű szélturbinát lehetne a magyarországi villamosenergia-rendszerbe integrálni. Közeli kistelepülések kalákában épített, háztartási és mezőgazdasági hulladék felhasználásával működtetett biomassza- és/vagy biogáz-erőműves kapacitására átszámolva mindezt, mintegy 2000 MW-nyi teljesítmény volna megépíthető, ami a helyi közvilágítás, valamint a közintézmények energiaellátását oldhatná meg.
Az FGSZ-nél korábban kiszámolták: ahhoz, hogy az ország jelenlegi gáz-alapinfrastruktúráján olyan mértékű fejlesztést végezzenek el, melynek eredményeként a rendszer diverzifikálttá válhat (vagyis a lehető legtöbb irányba megfelelő átmérőjű és kapacitású csövekkel kösse össze Magyarországot Szlovákiával, Romániával, Ausztriával stb.), a következő években mintegy 200 milliárd forintnyi beruházásra volna szükség.
Az áramszektor alapinfrastruktúrájában szükségessé vált, a Paks és Pécs közötti nagyfeszültségű távvezeték megépítése összesen 14 milliárd forintba kerül. Az új paksi atomerőmű teljes megépítése - még a fukusimai katasztrófa előtt kalkulálva - alsó hangon 3000 milliárd forintos beruházásnak látszott; ez azóta a biztonsági előírások és berendezések pluszköltségei miatt megemelkedett.
