Az M4 elemző beszélgetései például felkínálják a figyelmes szemlélő számára egyrészt a kisszerűség, sőt az irigység dúsan viruló jelenségét, másrészt az alapszintű logikaoktatás égető hiányát. (A legtöbbször mindkét észleléshez kiöregedett labdarúgók és aktív nehézatléták mondatai kínálnak biztos alapot.) Maguk a meccsközvetítések pedig a magyar sportkommentátori stílus jelenkoráról adnak mintát, s ez olykor érdekesebb, mint egy-egy hosszabbításba torkolló, világszínvonalú tili-tolizás.
Kezdetben volt Szepesi és Vitray (Pluhárig most ne menjünk vissza!): két világosan elkülönülő metódus, karakter és hanghordozás, s kettőjük közül a népszerűség sokáig köztudottan az elevenebb-lendületesebb rádiós legendát emelte magasba. A hatvanas évek magyar közönsége a tévét nézte, de a rádiót hallgatta, s beletelt jó pár év, amíg polgárjogot nyert Vitray csendesebb s a látványt sosem túlbeszélő közvetítői modora. Ám utóbb lassan, de biztosan ez lett a sportkommentátori norma, még ha a Vitray nyomdokába lépő Knézy Jenő (az idősebb) mindezt meg is tetézte az imponáló szakmai tájékozottság és az erre sajnálatosan rátelepülő csalhatatlansági tévhit mozzanataival. A sportcsatornák elszaporodásával azután a 2000-es években mindez alapvetően megváltozott. Jelentősen megnőtt a hangerő, a tévében-rádióban amúgy is mindenütt tért hódító hadarás itt is felgyorsította a beszédtempót, s érdekes új jelenség gyanánt: immár a számunkra forma szerint és ténylegesen egyaránt közömbös mérkőzéseken is érzékletessé vált a kommentátori szurkolás és lelkesedés zajos jelensége.
Az Eb közvetítéseinek első számú hazai kommentátora, Gundel Takács Gábor (vagy ahogy csatornán belül emlegetni muszáj: Gundi) maga is fokozza a hangerőt és a beszédtempót egy-egy izgalmasabb helyzet vagy helyzetszerűség láttán, de egyebekben üdvösen kerüli a túlspilázást, s általában is rokonszenves modorban közvetíti az eseményeket. A kötelező közhelybombákat persze ő is ledobja a német–olasz mérkőzést felvezetve, például elsüti az itt azután teljességgel oktalannak bizonyuló „az olasz szenvedély vagy a német precizitás?” ellentétpárját, s természetesen az ilyenkor (góllövés, egyenlítés, hosszabbítás, tizenegyesrúgások előtt-után) elmaradhatatlan vulgárpszichologizálásokat is hallhatjuk tőle. Ettől eltekintve viszont informatív, könnyed és világos Gundel Takács mondandója, s neki ráadásul még humora is van, ami egyrészt ritka sportkommentátori erény, másrészt veszélyes is, hiszen birtokosát könnyen elragadhatja egyik-másik szellemes vagy szellemesnek vélt ötlete.
Eseménytelen, unalmas meccset közvetíteni persze különösen nehéz feladat, s ez Gundel erőfeszítésein, illetve hosszabbításbeli fáradásán is érződik. A titánok harcát gólok jóval könnyebben tehetnék érdekessé, mint kommentátori kiszólások, azonban ez már jóval túlesik a tévékritika bevett tárgykörén. Franz Beckenbauer kificamodott válla 1970-ben vagy az idős Sandro Pertini olasz köztársasági elnök gólöröme 1982-ben: akadtak a mostaninál jóval érdekesebb-katartikusabb német–olasz focimeccsek a múltban. Gary Lineker agyonidézett mondásához híven ezúttal végül a németek győzedelmeskedtek, de hát a világháborúkat leszámítva ez többnyire így szokott történni.
M4, július 2.
